Azt sem tudod ki vagy. Azt sem tudják ki vagy. Van, hogy megfordulsz, hogy beszélni kezdj a többiekkel, de a szavak benned maradnak, s csak nézel rájuk csodálkozó tekintettel. Pedig nem is csodálkozol. Meg sem tudnád mutatni az elhagyott lépéseket, amiket az előbb ő tett meg előtted. Pedig figyelsz. Vissza sem tudnád mondani a közös estétek pillanatait. Pedig ott voltál.
Felveszed a legszebb ruhád, kisminkeled magad, a hajadat a legújabb trendek szerint készíted el, s elvárod, hogy a másik is a lehető legtökéletesebb formáját hozza. Közben pedig észre sem veszed, hogy kikapcsolod önmagadat, hogy már nem az számít, ami igazán számít, hanem amit látsz. Beleesünk abba a hibába, hogy egymáshoz párosítunk fogalmakat, dolgokat, személyeket. A külsőséghez kötöd a szerelmet. A martinit a lányos kikapcsolódásra. A pezsgőt a csipkéhez. A whiskyt az elmaradt pillanatokhoz. A vodkát a megunhatatlan hülyeségeidhez, hülyeségeinkhez, vagy az éppen megtörtént veszekedésekhez. A füstöt a lelki békéhez. A felnőttlétet a függéshez, ami akár rosszabb annál, mintha éppen drogozni kezdenél – annak legalább van elvonója, ennek semmije sincsen, csak önmagad belsejében egy fiókja, hogy tárt karokkal várd a beköltözését. A színházat az örökös boldogsághoz. Egy adott együttest döntésekhez. A pályaudvart emlékekhez. A nevetést az elsuttogó másodpercekhez. Néhány kimondott mondatot tehozzád, és őhozzá. Tenger mellett futást a választásokhoz. A legnagyobb álmot a régi fényképhez. Karszalagokat egy szakaszhoz. Elmormolt imát egy csodához. A változást egy magyarországi városhoz. A rossz döntéseket a narancssárgához, mégis a kedvenc színed. Önmagamat a koncertekhez. Önmagadat a leírt gondolataidhoz.
Felveszed a legszebb ruhád, kisminkeled magad, a hajadat a legújabb trendek szerint készíted el, hogy aztán lesétálj azon a lépcsőn, bele a főváros kattogó zajába, és eljátszd azt, akinek már nincs veszítenivalója, s akinek az egész élete pont annyira tökéletes, hogy mindenki megirigyelhetné. Pedig jól éreznéd magad egy csésze teával a kezedben is fent a lakáson, a pörgős város közepén, miközben egymáshoz bújtok. Kompromisszum.
Az a cseszett kompromisszum, ami örökösen a fejed, a fejetek felett lebeg. Nem akarod tudni, épp ezért próbálsz nem érezni, hiszen amíg nem érzel érzelmeket, amíg nem vagy tudatában semminek, addig nincs gond. Addig sosincs gond.Talán az egész az apádra vezethető vissza – elhagyott, amikor a legközelebb volt hozzád. Talán miatta nem magyarázol meg semmit senkinek. Talán miatta nehéz megbocsátanod, még önmagad számára is. Talán miatta került fel egy időben az a bazi erős fal a szíved elé, hogy még véletlenül se kötődjön hozzád senki, hogy aztán fogja a cuccát és továbbálljon. Talán miatta játszol Teréz anyát, hogy mindenkit megments attól, hogy egyedül maradjon. Talán… Nézd, ennyi a luxus és ennyi a lélek. Kirakhatsz mindent a kirakatodba, bármit összekeverhetsz bármivel, csakhogy neked legyen biztonságosabb vagy épp veszélyesebb, mert ez maradt meg utána, hogy mindenbe beleugrasz, mindent kipróbálsz azonnal, már azért is, hogy mindennel törődj, csupán önmagaddal ne. A kockázat-rabja lettél. Aki mögé lát, akit egy kicsit is kezdenél megkedvelni, eldobod, elszakítod a kapcsolatot, hogy te lépjél ki belőle először és ne ő dobjon el, hogy csalódnod keljen. Talán miatta lettél ennyire távolságtartó, és egyben mindenkit magadhoz szorító. Talán miatta lettél ennyire szélsőséges. Talán miatta lettél ennyire elcseszett.
Kompromisszum. Felveszed a legszebb ruhád, kisminkeled magad, a hajadat a legújabb trendek szerint készíted el, odamész a tükör elé, egy hatalmasat belenevetsz, majd fogod a táskát, a kulcsot, és kisétálsz a bejárati ajtón. Azt akarod, hogy olyan legyen a másik is, mint te – érzelmekkel cinikusan bánó, szarkasztikusan lelkis, távolságtartóan szívmelengető, s akinek egy mosolyában van minden.
Tudod, hogy van ez.
Kedves Felhő, ki épp oly ködösen semmitmondó, mint a legtökéletesebb ellentétem.
