/KarenBerg/
.Valahogy más ez az év vége. Állítólag, ha valami olyan gyorsan eltelik, hogy olyan, mintha csak tegnap kezdődött volna el, akkor az a lehető legjobban sikerült. Így vagyok én 2013-mal. Azzal az évvel, ami helyett nem is olyan rég, állandó jelleggel 2014-et akartam írni, és nos igen, írtam is – hamarosan tényleg helytálló lesz az a számkombináció, amit én már 2012 óta írni szeretnék. Tudat alatt vágytam rá. Ezen most nevetnél egy nagyot, én pedig a falnak dőlve mosolyognék, miközben téged nézlek. Kedveltem a nevetésed. S még mindig kedvelem azokat a dolgokat és viselkedéseket és kimondott vagy épp ki nem mondott kifejezéseket, amiket hozzád kötök. Szárnyaltam az évben, hogy a közepénél a sors visszadobja a múlt kicsinyke szeletét, hogy megtanuljam a kapcsolatokat kezelni, mint ahogy régen is tettem. Ezer évvel ezelőtt, az őskorban, rólad még azt sem tudtam, hogy megszülettél-e egyáltalán. Ó, te, ha tudnád, mennyi minden vizsga volt itt, és most nem épp a vizsgaidőszakra gondolok az egyetemeken, hanem amiken tényleg mindenki átesik, hiszen minden egyes ember él. Van, hogy magunkévá érzünk valakit vagy épp valakiket, de az még nem biztos, hogy a miénk is. De én azt az időt is kedveltem, minden pillanatával, és másodperceivel együtt. Szerettem – nézd kedves, már ki tudom mondani ezt a szót, legalábbis leírni, látod? ismerkedünk -, tehát szerettem meghallgatni és tanácsokat adni, meg mosolyt és féktelen vigyorgásba kerülést azokkal, akik egy időben a számomra szoros támaszom volt, még ha ők ezt annyira nem is sejtették. Nem így sejtették. Talán nekik csak egy voltam a sok közül, aki mindennap butaságokat mond, aki másodpercenként kattog, mint a vonat zaja. Van egy bizonyos állapot, amikor azt hiszük, ha önzően eltűnünk, akkor azok az adott emberek megvárnak minket, tárt karokkal és csokoládéval várnak majd vissza, mikor úgy döntünk, visszatérünk. Pedig igazából nem várhatjuk el senkitől, hogy mellettünk legyen, amikor néma csendben kislisszolunk a hátsó ajtón. Néha megesik az ilyen, igen, hogy újból felállva és összeszedetten folytassuk azt, ahol véget ért valami. Mindennek el kell kezdődnie valahol. Amikor az ideiglenes támasz eltűnt, s még mindig önző módon szedegettem össze a puzzledarabokat, akkor a sors visszaadta a múlt egyik szeletét. Talán így kellett történnie, talán egy újabb tanulási folyamatba csöppentem bele, nem tudom, de nagyon simán jött a váltás. Mosolyokat küldök és szeretetet, hogy minden jól működjön az ideiglenes csapatnak – a ‘minden okkal történik’, amit egy időben mindenre és mindenkorra képes voltam elmondani, már nem jön ki úgy a számon, hogy ne vágjak grimaszt hozzá. Igen, van oka annak, ami történik velünk, és még a véletlen is a végén bebizonyosodik, hogy tudatos volt, de akkor is. Nem lehet mindenre rálegyinteni és megmagyarázni azzal, hogy ‘á, minden okkal történik, ez is!’ Nem. Ahogy növekedtem, s bár nem szó szerint, de mégis egy növekedési folyamat ment végbe bennem, úgy raktam össze a belső házamat újból. Van, hogy lerombolod az akkori életedet, hogy újult erővel építs egy másikat. S van, amikor ezt a másikat kisebb-nagyobb időközönként rendbe kell tenni: renoválni, kitakarítani, növényeket öntözni amik itt az elzárt fiókban alvó gondolatok szimbóluma, és megannyi mindent kell csinálni magunkkal, az életünkkel, hogy minden rendben működjön. Nem hagyhatjuk el magunkat. Ha ne adj isten megtesszük, vagy későn figyelünk a belső érzéseinkre, a belső hangunkra, a figyelmeztetésekre, a jelekre, akkor meg ne lepődjünk meg azon, ha lelkileg kikészülünk és összezuhanunk egy adott pillanatban. Mindig vannak jelek, s csak és kizárólag magaddal szúrsz ki, ha félredobod őket, mert gáz törődni velük. Egy francokat gáz!
Szeretem az újdonságokat, amik belecsöppentek a hullámvasúthoz hasonlítható életembe. Mit kéne szégyellni? Hogy vannak jobb és rosszabb időszakok? Hogy vannak küzdések, élettől kapott feladatok amiket meg kell tanulni és oldani, hogy vannak olyan másodpercek amikor az egyetlen kiút az írás? Van, amikor mindent a földre vágsz, csak hogy magadat védd attól, amiről már olybá’ tűnik mindent tudsz. Van, amikor nem érdekel senki más azért, hogy életbe maradj. S aki ezt nem érti meg, amit teszel, amit mondasz, attól jobb, ha minél hamarabb elbúcsúzol. A kapcsolatok 99%-ban olyan könnyű az elengedés, hogy nem is nagyon fogod fel, hogy elmentek, és helyükre új személyek érkeztek – de viszont, azaz 1%, hihetetlen mértékben megtalál, a földre ránt, magához szorít jó erősen addig, amíg még levegőt venni is képtelen leszel, s igazából sosem enged el: megtanulsz vele együtt élni, mosolyogni, és már nem fog fájni, de azaz 1% mindig benned lesz, a szíved közepén. De tudod, ez jó dolog, rájöttem, hogy ez jó dolog, tudod miért? Mert ez azt jelenti, hogy képes vagy ennyire szeretni valakit, hogy nem vagy teljesen jégszobor, hogy nincs előtted egy bazi nagy fal, mert ez az 1% ezt mutatja meg. Ritkán jön, de akkor tomboló hurrikánt mutat be. De megéri, mert felvázolja a kőkemény tényeket: te sem vagy jéghercegnő, képes vagy a szeretetre.
Valahogy így van ez. Az élet pedig gyönyörű, mert nem engedi, vagyis engedi, de aztán duplán be is hajtja rajtad, hogy csak úgy lézengj bele a nagyvilágba a sült galambot várva ahelyett, hogy tanulj belőle. Minden megmozdulás egy lecke. Minden szó egy részecsketartozéka a puzzledba. S az emberek? A legtündöklőbb lények a Földön. Pletykálnak? Mérgesek rád olyanért, amit meg sem kérdeztek tőled? Mosolyognak, pedig legszívesebben minden problémájukat szeretnék csokoládék között könnyezve elmesélni? Egyet lépnek, majd hármat hátra? Félnek? Játszanak? Döntenek? Hibáznak? Ezért emberek, hogy mindent elkövessenek, viszont önmagadat a legjobban csak te ismerheted. Nem várhatod el a másiktól, akármilyen jó barátod is az illető, hogy rendbe tartsa a lelkiismeretedet: neked kell tudnod, hogy mi a helyzet odabent. Hallgatsz másra, és? Akkor megoldódik valami, ha elzárod a belső hangodat, s a külvilágra hallgatsz? Csak még jobban összezavarodsz. Senki nem tudhatja, hogy mit miért teszel, tettél, vagy tenni fogsz, csupán te – és te sem mindig akkor vagy tudatában a cselekedeteidnek, amikor történnek. De ezekben a helyzetekben láthatod, hogy ki van tényleg melletted. Aki mellett te is ott voltál? Nem jelent semmit. Ez is hozzátartozik ehhez az évhez. A kapcsolatok. Bár ez azt hiszem minden évhez elmondható lenne. Megjátszott szerepek, elnyomott érzések, valóságnak hitt mendemondák. Amikor jóba vannak veled, mindenért hálásak amit te teszel, aztán jön egy kiabálás, egy olyan történés, amit nem tudnak kezelni, és se szó se beszéd, minden rossz, amit te teszel. Pedig csak azt nem bírjuk a másikban, ami bennünk is jó alaposan megvan. De mosolyogni kell, rendbe szedni magad, és élni; nem kedvelek pletykálni, sosem kedveltem. Amikor nem mondasz a másik háta mögött olyat, amit a többiek, és te mindent elmondasz mindenki szemébe, az már eleve gyanús – mert mindenki önmagából indul ki, elsősorban. Önmagamból indultam ki akkor is, amikor képletesen álltam a sziklacsúcson, üresen és mégis rohanva bele mindenbe, csak hogy érezzem hogy élek, s így ezért önmagamból indultam ki, hogy mindenki csak önmagával törődik azért, hogy túlélje a sebesen futó életet. Aztán rájössz, hogy az emberek nem önzőek, mindenki vágyik a jó szóra, a mosolyokra az utcán, a spontán ölelésekre, a nevetésekre, s arra hogy meghallgassák; csupán félnek, és ezért falakat emelnek, hogy ne tudják őket bántani. Ezért kell szívből mindenkihez odahajolni, és mint egy jó pszichológus, meghallgatni őket, mosolyogni rájuk, és ölelni őket úgy, hogy azt érezzék abban a másodpercben, hogy ott és akkor minden problémájuk és negatív gondolataik eltűntek. Az emberek jók, csupán észre kell venni – és a mendemondák ellenére, ha gyönyörűeknek látod az embereket, nem leszel naiv, az nem itt kezdődik, attól még helyén van az eszed, de a szíved is.
A fal nem véd meg a bántástól. Csupán meggátolja, hogy kilépve a komfortzónádból saját magad legyél úgy, hogy tapasztalatokat, élményeket gyűjts, hogy ismerkedj, hogy nevess jóízűen, hogy egyensúlyt találj a szív, a lélek, és az ész között.
2013. Munka, és álmok, önkénteskedések, koncertek, cigaretták és fröccsök, megbeszélt dolgok, meg nem értések, semmit nem tudás, mindent tudás, tanulás, fesztiválok, utazások, kapcsolatok, örökké nem fog mennik, és ok-okozat újraértelmezése, és a ki ne maradjon mert rengeteg mindent helyreraktam általuk magamban a felolvasóestek! Megannyi minden. Olyan gyorsan elment, mintha csak tegnap lett volna 2012.12.31-e. De ennek örülök, mert ez azt jelenti, hogy tökéletes volt, hogy sok mindent átélhettem és részese lehettem. Boldogabb, és még jóval élménydúsabb, és minden álmok váljanak valóra 2014-et mindenkinek! ami tuti, az írás mindig itt lesz velemmellettemfelettemkeresztberajtam, mindenhogyan. S már írógéppel. S Coffee-san; remélem jövőre is olvastok, hogy írhassak nektek.
<3
