Zajos lépések (2)

‘Ha egy órán át boldog akarsz lenni, nézz TV-t.
Ha egy hónapig boldog akarsz lenni, házasodj meg.
Ha egy évig boldog akarsz lenni, nyerj pénzt.
Ha örökké boldog akarsz lenni, legyél megosztó – és adj folyamatosan. Az élet végső paradoxona: minél többet akarunk kapni, annál többet kell adnunk.’
YehudaBerg.

Sokan beleesnek abba a hibába, hogy amikor egy jó időszak közepében vannak, mindenről elfelejtkeznek. Elfelejtkeznek a rossz gondolatokról, a belső marcangolásokról, az önös kiabálásokról, a csendről, a zajról, a keresésről… elfelejtkeznek önmagukról. Belemagyarázzák, hogy minden okkal történik, hogy azért van most ez, mert ennek így kell történnie, és nem zárnak le semmit, nem zárják le az út végét, amin előző pillanatban még sétáltak. Nem akarnak azzal törődni, amivel kéne, mert félnek a fájdalomtól. Félnek, hogyha magukra koncentrálnak, akkor a többiek elillannak, ő pedig ott marad tök egyedül. Erről szól az ego, az ‘én-kép’. Minden kell, csak saját magunk tükörképe nem. Minden kell, és közben semmi sem egyszerre. Minden kell, hogy a másikat őrületbe kergessük, hogy a másik minden másodpercben ellásson minket törődéssel és szeretettel, mi pedig semmit sem adunk vissza válaszképp.
Tudod, a rossz időszak nem múlik el magától. Addig veled marad, amíg fel nem ismered azt, amit próbál neked sugározni, tanítani, amíg meg nem érted mit akar tulajdonképpen. A film sem tart szünetet, amíg rá nem jön a főszereplő az egyik történésre vagy érzésére, a kockák peregnek, ahogy az életben is. Egyensúlyt kell teremteni: mindenre koncentrálni, és közben mégis a jelenben maradni talpon. Az élet nem könnyű. Embernek lenni főleg nem az. Van, aki élete végéig nem ismeri meg saját magát, nem ismeri meg az értelmeket, nem ismeri meg a világot és a többi én-t akivel egy Földön él, mert a félelme kihat arra, hogy fél kilépni a félelmei fogságából. És igazából tudod, mit kéne belátnod? Hogy a félelem a Sajátod: nem bánt, ha te sem bántod őt. Nem élsz, ha nem hagyod élni őt. Hozzád tartozik és mindig is hozzád fog, akárhogy is érzel vele kapcsolatban. Nem lenne talán könnyebb megbarátkoznod vele, békében élni karöltve, ha már úgyis végigkísér az utadon? Nem lenne könnyebb jó érzéssel félni, mint rettegni a félelemtől?

Szeretheted a pillanatot, amiben éppen vagy. Csak soha ne feledkezzél bele addig, amíg nem zártál le valamit; azt már menekülésnek hívják. S ha egyszer a menekülést választod, beleragadsz és megszereted, azzal pedig csak önmagadnak teszel rosszat. Amikor az egyik percben még a csendbe burkolóztál,  amikor még nem tudtad mit mondj és mit tegyél mert össze voltál zavarodva, de aztán a másik percben meg már újult erővel veted bele magadat az életedbe, az NEM jelenti azt, hogy jól vagy sőt. Csapongsz, mert azt hiszed, így kell történnie, hogy a sors tudja hogy mi lesz a következő lépés a számodra. Igen tudja, ez tény. De az elengedés egy egész életre szóló feladat; újból és újból meg kell tanulnod, hogyan fogadj egy kimondott magyarázatot, egy hirtelen jövő cselekvést, egy múltba vezető képet… A lényeg a türelem magaddal szemben, és hogy tudd, csupán TE magad dönthetsz a saját elengedéseidről. Végigmennek melletted, és ha nem barátkozol meg velük, az életed momentumai olyanok lesznek néha, mint a pokol.

Tehát szeretheted a pillanatot, amiben éppen vagy, és ami láthatólag maga a jókedv és kacagás. Csak tudd, hogy amíg le nem zársz valamit és magadba nem nézel úgy, hogy egyensúlyba állj magaddal és a világgal karöltve, addig ez a most tartó tökéletesség újból és újból a földre ránt majd. A küzdés is hozzánk tartozik. A mérlegelések is. Az eltöltött percek is. A gondolatok is. A meg nem értettség. És a megértettség. Az önzőség. Az önzetlenség. A hazugságok. Az álarcok. Az igazság. És az őszinteség is. A fájdalom. A félelem. A reszketés. A mosolyok. A segítségadás. Az eltökéltség. A tökéletlenség. Az Én. A mindenki. A lezuhanás. A földre ülés. És a felállás. A döntések. Az egyedüllét. A megismerés. A megismerhetetlenség. A társaság. A boldogság. Az örömök. A sírás. A szomorúság. A csend. A zaj. A kacagások. A hibák. A nyerések. Az ölelések. A pofonok. A kiabálások. A mérgek. A sóhajok. A suttogások. A hangos beszéd. A némaság. A folytonos beszéd. A hangok. A hangtalanságok. A mozdulat.
Új impulzus, új emberek szükségesek, de csak akkor tudod teljesen élvezni, ha nem fordítasz hátra valaminek, ami addig kérdőjelekkel vett körbe. Ignorálhatsz mindent a hirtelen behuppanó tökéletességért, csak nem biztos, hogy hosszútávon megéri.

A Te életed, hogy Éld. Csak nem mindegy, hogy hogyan teszed.