Fiatalok és Tehetségesek, második rész: Parragh Alexandra, fotográfus.

‘Amit a közönség kifogásol, azt műveld: az vagy Te.’
/Jean Cocteau/

Az első interjút és ezzel együtt a bemutatást Adéllal készítettem el, vele kezdtem az egész új blog részt, a kezdő divatbloggerrel. Most ugrunk egy nagyot, és közben mégsem. Fotográfus. A második emberkével nagyon különösen alakult az egész: már pár napja szemeztem a képeivel és az oldalával, erre egyszer csak egy levél fogadott tőle egyik délután. Mosolyogtam, majd válaszképp elmondtam neki ezt az egészet, majd egy kérdést a végére, hogy lenne-e kedve válaszolni pár kérdésre. Így született meg ez az interjú. Egyikünk sem hisz a véletlenekben, és tudjátok mit? Tényleg akkor következnek be dolgok, amikor nem számítasz rá, mégis mélyen legbelül a legtökéletesebben vágysz utána. Semmit sem szabad görcsösen akarni, mert akkor csak azért sem valósul meg, csak azért sem lehet a tied.
Parragh Alexandra. Már a neve olyan benyomást kelt, hogy rögvest arra gondolunk, milyen személyiség lehet ő, miket alkothat és hogyan, és mégis mi a véleménye az életről. Nem csupán a fotózásról kérdeztem, hanem önmagáról is. Már az elején, láthatatlanban tisztában voltam vele, hogy ez egy jó interjú lesz, de a végén, miközben olvastam rájöttem, hogy ez még annál is jobb. Azonosulhatsz azokkal, amiket elmesél sőt, azonosulsz is. Látod a világot, a világát, miközben olvasod betűről-betűre. De inkább csak dőljetek hátra, kapcsoljatok ki mindent, és szánjatok rá egy kevéske időt: megéri. Jó olvasgatást! 

1. Hiszel önmagadban?

P.A: Az egyik legfontosabb kérdés. A válaszom azt hiszem nem lesz rövid. Talán amióta fontossá vált számomra a személyiségfejlődés kérdése vagy a folyamatosan fenntartott lelki jólét, az önmagamba vetett hitet tartom az első számú helyen. Soha nem bíztam magamban, ha visszatekintek a múltamra. Egyszerűen csak másokkal akartam elhitetni, hogy minden rendben. Mindig a külső körülmények tartottak a fogságukban, azt hittem onnan kell önbizalmat szerezni. Az emberek véleményéből, a visszajelzésekből. Gyűjtögettem a pozitív megnyilvánulásaikat, a megerősítéseket, de hiába tartottam észben,nem volt elég egy stabil állapot eléréséhez. Elkezdtem kijönni a tinédzser éveimből és kezdtem felfedezni az új tulajdonságaimat… De ez gondolom mindenkivel így van, amikor kezd átmenni nagyon fiatal felnőttbe. Túlzottan is lelki síkon működöm, ami néha nem is olyan jó, mint azt sokan gondolnák. Elindult egy folyamat ami fel-fel nyitogatta a szemem, de csak időszakosan. Visszakanyarodva a jelenhez,tények vannak amiket elmondhatok. Rájöttem, hogy a legrosszabb amit magunkkal tehetünk, hogy nem bízunk eléggé önmagunkban. Aláásod a saját esélyeidet a kishitűségeddel. Nem akarok saját magam ellensége lenni. Tönkre sem akarom magam tenni, mert miért is tenném? Van egy töretlen hitem, ami mindig visszavezet ahhoz,hogy bízom és hiszek önmagamban. Ez viszont nem azt jelenti, hogy sosem torpanok meg, vagy nem okoz kellemetlenséget semmi. Erről meg kevesen beszélnek. Építem saját magamat, ami kalandos folyamat, néha élvezem és néha már nagyon nem. De erről fog szólni mindannyiunk élete. El akarom érni a céljaimat, és boldogan élni a mindennapjaimat. Bőven meg van bennem minden, amivel ezt megtudom valósítani.

2. Ha csak három perced lenne arra, hogy megismerjenek, hogyan állnál neki? Hogyan mutatnád be saját magadat röviden, tömören, de mégis úgy, hogy aki hallgat téged, egy őszinte képet kapjon rólad?

Ez egyszerű, három percig csak őszinte lennék. Előfordulhat, hogy nem mondatokban beszélnék magamról, hanem csak simán tőszavakkal,amik a következőek lennének : SZERETET, túlragaszkodó, fotográfia, hibázásra hajlamos, extázis, álmodozó, törekvő, szeretetéhes, hit, lelki sík, boldogság és hatásvadász, harmóniára törekvő, életet tanuló, általában nyitott, depresszív. Talán nem is tennék hozzá többet, aki ezek mögé nem tud látni, nem a számomra alkalmas személy emberileg. Illetve annyit még hozzátennék, hogy sosem akarnám, hogy csak három percem legyen, még az első körben sem. Egy embert néha egy élet is kevés kiismerni.

3. A weboldaladon, az „about” részben azt írod, hogy mindig is érdekeltek az elvont dolgok, a nem mindennapi megközelítés. Ez hogyan jelenik meg az életedben?

Az életem részei a képeim, így leginkább abban jelennek meg ezek a dolgok. Nem gondolnám magamról,hogy annyira elvont lennék öltözködésben vagy bármi másban. Egyszerűen csak meg vannak azok a dolgaim, amikhez nagyon ragaszkodom, és még csak nem is lehet elvontnak nevezni őket. Ezt talán más emberektől kellene kérdezni, én ezt nem látom. Amik nekem természetesek és megjelennek az életemben, nekem lehet ,hogy örökre természetesek maradnak.

4. Manhattan. Hogy kerültél ki? Mit tanultál abból az egy hónapból, amíg kint voltál? Fotózás szempontjából is, persze.

Az utolsó évem a középiskolában nem volt túl egyszerű időszak. Leérettségiztem, és a családom a rokonokkal együtt szervezett egy vacsorát, ahol végre megünnepeltük egy szakasz lezárultát. Amikor az ajándékátadásra került a sor, a kezembe kaptam egy dobozt, ami tele volt apró dolgokkal, köztük egy kis repülővel, meg egy térképpel. Elsőre nem is tudtam miről van szó. Aztán felkiáltottam,hogy „b_zdmeg! megyek Amerikába?!”. A szüleim tudták, hogy ez volt 18 éves fejjel az egyik legnagyobb álmom. Az érettségi ajándékom volt egy nyelvtanfolyam New York-ban, Manhattanban. Ez az egy hónap mindenféle szempontból nagy utazás volt,ugyanis egyedül mentem. Édesapámban volt egy gondolat, hogy a gyerek legyen önálló, hát próbáljuk ki mit tud a másik kontinensen, ha boldogulásról van szó. Persze ezt mind csak pozitív értelemben értem. Igazából egy percig sem féltem. Felszálltam a repülőre, édesanyámnál kicsit el is tört ekkor a mécses. Kilenc és fél óra repülés után amikor leszálltam, csak egy darab papír volt nálam egy címmel ahol a kollégium van és egy iszonytatóan nehéz bőrönd. Minden furcsa volt, az átléptető kapuk,az ujjlenyomat levétel a reptéres procedúrával együtt,merthogy így lehet csak belépni az Államokba. Előre is elnézést, hogy ennyit mesélek erről, de ez elég meghatározó élménye volt az életemnek. Na de folytatva a történetet, itt jönnek a számomra nem létező véletlenek. Álltam egy rakás szerencsétlenségként a Kennedy reptéren, ami elég messze volt New York központjától. A hátam mögött meghallottam egy magyar hangot, odafordítottam a fejem, egyből leesett, hogy ezzel az emberrel együtt repültem Ferihegyről. Azonnal odaléptem és segítséget kértem, hogy mégis hogy a francba juthatok el a megadott címre. A magyar fiúval voltak még a szülei, az anyuka angolul beszélt, az apuka már eléggé törte a magyart, és inkább angolul tudott csak. Rám mosolyogtak és azt mondták, gyere velünk. Én naiv idióta azt hittem, megmutatják hol kell lemenni a metróhoz vagy egyéb közhelyek, de nem. Ennél többről volt szó, megfogták a csomagom és odavezettek egy fehér isten tudja hány milliós amerikai csodaautóhoz, aminek gyorsan fel is nyitották a csomagtartóját. Ebben a pillanatban kicsit meglepődtem, de bíztam abban, hogy csak nem akarnak elásni valami sötét erdő legmélyén, ahol ember fia soha meg nem fog találni. Viccet félretéve, beültünk a kocsiba és körülbelül öt perc leforgása alatt szereztem magamnak három barátot, akik meséltek az életükről, és megmutatták Manhattan főbb részeit. Elvittek a saját lakásukra, megkérdezték akarok e haza telefonálni, hogy minden rendben van, és azt is megkérdezték nem vagyok e éhes, mert nagyon jó amerikai palacsinta maradt reggelről. A magyart már nagyon törő apuka John elvitt a magyar negyedbe, ahol magyar kávézó és még húsbolt is van. Megittunk egy kávét, ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen. Az anyuka Olga, megadta a telefonszámát és azt mondta ha bármi kérdésem van vagy segítségre van szükségem hívjam fel. A mai napig meg van az a noteszből kitépett lap.
Ezt a hosszú sztorit csak azért mesélem el,mert ez volt talán a legnagyobb kihatással az egészre. Az emberek! Pozitívak és nyitottak. A légkör, amit New York elém varázsolt utánozhatatlan volt. Szabadabbnak éreztem magam és olyan dolgok értek, amik itthon talán sosem értek volna. Az emberek hirtelen nem leszegett fejjel jártak, hanem mosolyogva és kedvesen. Aztán jött az első nap, amikor kiderült az iskola melyik kirendelt épületében fogok majd tanulni reggeltől kora délutánig angolt. A tündérmesém folytatódott, így az Empire State Building 62. emeletén ültem az órákon minden nap. A kilátás elég fenomenális onnan a városra. Igazából el sem akartam hinni.
Mindent összegezve elég sok mindent adott ez az egy hónap, magányt és társaságot,eltévedéseket éjjel a Fifth Avenue-n és egy taxist aki ingyen vitt haza mert kiderült,hogy órák óta ugyanazt a block-ot járom körbe körbe és nincs is messze a kollégium. Pozitív visszajelzéseket és a fotózásban olyan témákat amiket sosem tudtam volna megörökíteni ha nem ott vagyok,egy színesebb képvilágot és olyan kortárs alkotók munkáit,akik engem is inspiráltak arra, hogy a nem megszokott nem feltétlen rossz dolog. Sőt!

5. Budapest. Győr. Milyen hatással vannak rád? Minden pillanatban látod is a helyeket ahol jársz-kelsz, vagy néha csak mész leszegezett fejjel előre? Milyen hatással van a város az életedre, a gondolkodásodra, a képeidre?

Győr a bölcsőm. A legtöbben a korosztályomból már régen megunták ezt a várost, mert kevésnek tartják a lehetőségeket. Vonzza őket Pest és a nyüzsgő élet meg az újdonság fogalma. Ami egyébként teljesen normális, mert én sem vagyok egyáltalán azaz otthonülős típus, vagy az aki ne akarná megtapasztalni mit nyújthat egy másik város. Anno én is jelentkeztem főiskolára ahogy mindenki megtette, de aztán be kellett látnom, hogy nem végeztem volna el, hiszen az akkori felfogásommal csak buliról bulira jártam volna, és még nagyobb mértéktelenség ütötte volna fel a fejét az életemben. Persze ezek az évek erről szólnak, de nem foglalkoztam volna a tanulással. Itt maradtam Győrben, ami kicsit érvágás is volt, mert szinte minden barátom felkerült a fővárosba. De itthon is kezdtem megtalálni a számításaimat. Fel kellett nőnöm egy nagyobb városhoz. Nyilván ez másoknak furcsa lehet, de mégis így van. Mind a kettő hatással van rám. Győr magában foglalja a mindennapjaimat, Pest pedig megmutatja a „világ” másik arcát,ahol minden másképp megy mint itt. A megszokások embere vagyok, nehezen fogadom be Budapestet de igyekszem. Főleg esténként mondjuk a Lánchíd lábánál állva vagy a Gellért hegyről gyönyörködve a fényekben. Igyekszem minden pillanatban igazán LÁTNI a helyeket ahol járok, de erre nem is kell törekednem, ez belém van programozva. Rá tudok csodálkozni olyan dolgokra, amik mellett mások lazán elmennek. Például a kocsiban ülve, meglátni az utca szélén ölelkező szerelmes párokat vagy éppen egy anyukát és a kisgyerekét hazafelé az oviból.Triviális dolgoknak tűnnek ezek, de nekem fontosak. Szeretem szemlélni a világot, aminek a része vagyok. Rácsodálkozom a természetre is például nagyon sokszor. Szerelmes vagyok a naplementébe, a napfelkeltébe, a nagy nyári viharokba, és nem utolsó sorba a csillagokba. Erről talán a legjobban a barátaim tudnának mesélni. Volt egy nyár,amikor gondoltunk egyet,bevágtuk az ágyneműt a csomagtartóba, kimentünk a városból ahol nyoma sem volt a mesterséges fénynek,a töltés oldalában csináltunk magunknak egy francia ágyat,belefeküdtünk közben pedig zenét hallgattunk és kerestük a csillagképeket. Nyálas tudom, de ez is én vagyok.

6. Elmondod fotós vagy. Megnézik a fotóidat. Mi az első benyomásuk arról, amit látnak? Mi az általános első reakciójuk a képeidről, a stílusukról?

Első benyomás? Általában reakciót váltok ki az emberekből, ami csak jó, akár pozitív akár negatív a vélemény. Valaki teljesen el van „ájulva” és ennek azonnal hangot is ad, vagy ír nekem egy nagyon szép levelet. Amiket egyébként nagyon szívesen szoktam fogadni. Ez a lelkesedés a képeimmel kapcsolatban meg is szokott maradni. Ők a számomra befogadó emberek (amikből itthon egyébként egyre kevesebb van). Aztán vannak azok, akiknek kicsit sem tetszik, de ennek nem nagyon szoktak hangot adni. Nyilván minősítik a képeimet a hátam mögött, mert az egyszerűbb. Igazából mindent lehet, alanyi jogon jár. Utálni vagy szeretni, elfogadni vagy elutasítani. A legnagyobb visszhangot a photoshop utómunkám szokta kapni. Többet megkérdezték normális vagyok-e. A válaszom erre, abszolút, legalább annyira vagyok normális, mint aki ezt a kérdést felteszi. Nem tudják néha hova rakni a szem vagy szájnélküli emberek visszaköszönő arcát a képeimen, nem értik a színeket. De nagy általánosságban a pozitívat kapom. Nem akarok mindenkit meggyőzni. Az nem is tetszene.

7. Ha egy szóval kéne bemutatnod a vizuális, képi világod, mi lenne az?

Betegség vagy semmitmondás.

8. Egy kicsit sem keresed azt, amit le tudnál fotózni, a témákat? Ez akár véletlenszerű is lehet… nyitott szemmel járni, és akkor ott leszünk, ahol éppen kell, hogy legyünk. Tényleg nincsenek véletlenek?

Dehogy vannak véletlenek. Csak azért mert valamit az emberi agy nem tud felfogni, nem ismeri az egészet, vagy nem tudjuk az okát,  attól az még nem véletlen. Csak kellett rá egy definíció, mert mégis létezik. Ilyenkor meg jön a kérdés, hogy akkor én honnan tudom, hogy nincsenek véletlenek, ha én is csak egy emberi lény meg agy vagyok a hat milliárdból. Válaszom erre nekem sincsen. Megérzés és saját elképzelés,amit egy csomó ember ugyanígy tart. Észrevettem, ha visszatekintek a múltamba és összekötöm a jelenemmel, minden a legapróbb részletekig össze van rakva. Nem lennék az aki vagyok,ha nem történtek volna negatív vagy éppen pozitív „véletlenek” velem. Mindig ott vagyok ahol éppen lennem kell az adott időben, és ez pont ott éppen akkor van jól. Ha valahol akarok lenni valamikor, de éppen most nem ott vagyok, nem kell ott lennem, mert még nem vagyok rá készen. Ezt néha szeretem önnyugtatásnak nevezni, de mindig rájövök, hogy igazából nem is tartom annak. Hiszek a sorsszerűségben is, de csak olyan szinten, hogy feladatunk van, ennek ellenére mi irányítunk. Nagyon szépen össze van rakva itt minden.

9. Melyikből tanulsz többet: a negatív, vagy a pozitív kritikákból? Egyáltalán kaptál már rosszat? Mi volt eddig a legmarandóbb kritika (bármilyen szempontból)?

A pozitív kritikától az ember hajlamos magát jónak gondolni az adott pillanatban, és akkor nem is akar egy ideig arra törekedni, hogy többet mutasson vagy próbálkozzon. Nem azt mondom, hogy nem jó dolog, ha az embert elismerik vagy éppen dicsérik, mert hatalmas hajtóerő, de nem szeretek megelégedni. Akkor nem is tartanék sehova. Negatív kritika is ért már, de sajnos nem tudtam felhasználni, mert trágár volt és nevetséges, nem építkezhettem belőle tovább. Kaptam elismerő leveleket olyan emberektől, akik már jócskán letettek valamit a szakmában az asztalra. Nagyon hálás is vagyok érte, de olyan mélyen húsba vágó kritikáról nem tudnék beszélni,ami bármit is befolyásolt volna drasztikus módon.

10. „Nehézségek, fejlődések, élmények, tapasztalatok, varázsaltok, emlékek.” Én már megkaptam azt a kérdést egyszer, hogy az írás valamilyen szinten terápia is e; kiírni magunkból és megmutatni mindent. Nálad is egyrészt valamiféle terápiáról van szó?

Egyértelműen! Ez az öngyógyító terápiám. Kevesen ismernek igazán, vagy kevés a mai emberek ideje arra, hogy valakit igazán meg akarjanak ismerni. Folyamatosan lököm ki magamból a mocskot, és vele együtt a boldogságomat is. Folyamatosan meg kell tisztulnom, hogy folytatni tudjam az életem, úgy ahogy én azt elképzelem. Nekem ez egy eszköz, és szerelem egyben.

11. Színes, vagy fekete-fehér?

A lélek színes,a világ szeret fekete-fehér lenni,pedig az is színes.
Persze tudom,hogy itt csak választani kellett volna egyet.
SZÍNES.

12. Egyszerű jelentés, vagy egy történet bemutatása? Mennyire fontos neked, hogy tartalma is legyen egy képnek, és ne csak a semmiben legyen, mint valami sláger tingi-tangi dal?

Változó. Általában egyszerű jelentés, amit mások úgy gondolnak nagyon bonyolult, pedig kicsit sem. Itt a saját definícióim szerint mozgom, hiszen el tudok mesélni egy történetet egy egyszerű jelentéssel is. A képeim igazán csak saját magam számára bírnak üzenettel. Én tudom az igazi hátteret, de ebben az a szép, hogy más a képeimet a saját történetére fordíthatja, így megtalálhatja bennük a saját mondanivalóját, és értelmezését. Tehát fontos, ki akarná, hogy a munkái jelentéktelenek és üresek legyenek?!

13. Olvastam, hogy újságírást tanulsz. Miért éppen ez?

Ahogy látszik is, szeretek írni. Ez a másik terápiám.

14. Melyik, azaz idézet, ami bármikor is jelenik meg az életedben, de mindig nagy hatással van rád, és talán még Inspirál is?

„Saját magam hite vagyok önmagamban” ,
„Isten nem ver bottal” ,
„Sokra képes aki szeret téged”
„Nincs más hátra mint előre”
„Kezdjetek el élni,hogy legyen mit mesélni”
„Ott van a fejed felett a kérdőjeled”
„Szépek vagytok de üresek,nem érdemes meghalni értetek”
Nagyon sok van, de a legtöbbet én írom meg saját magamnak.

Gyakorlat az elmélettel) Egy kis elemzésre hívlak most téged, és remélem, lelkes leszel ezért. Arra gondoltam, kiválasztok egy képet, te pedig bemutatod nekünk. Hiszen egy saját műn keresztül jobban megértjük, megismerjük az alkotót. Hogy készült, mikor készült, mit jelent a számodra, milyen érzéseket vált ki belőled, milyen érzéseket vált ki másokból, miért éppen így készült…
Mehet?

2012. November. Málta
A legjobb barátnőmmel elmentünk egy hétre nyaralni. Kaptunk egy szobát, amihez volt egy hatalmas tetőterasz, szinte mindenre rá lehetett onnan látni. Nem is kellett sokat birkózni magammal, hogy elkattintsak néhány képet. Mint már említettem, szeretem megfigyelni az embereket. A szigeten nem nagyon láttunk olyan házat, ahol a függönykérdésből ügyet csináltak volna, mert egyszerűen nem volt. A házakba be lehet látni, este pedig amikor a villany felkapcsolódik,  a szomszéd simán tud mozizni. A legtöbben az erkélyen teregetnek, mert nem ismerik novemberben sem a tél fogalmát. Ez a kép egyfajta átlagos ember mindennapjait mutatja be, amiben én látom a szépet, de mások lehet, hogy csak a szürkeséget. Benne van az is, hogy nekem ez egy kicsit kifelé élés nem félve a következményektől; egy mezei teregetés láttán nem mindenkinek jutna az eszébe, ez már csak az én saját értelmezésem. Nincs válasz a miért pont ez vagy miért pont ilyen szögből kérdésre. Ezek a saját „véletleneim”.

Talán tényleg erről van szó. Először még próbálunk becsatlakozni az emberek körkörös világába, de pár kudarc és csalódás után ráébredünk, hogy mások elmehetnek, de saját magunk mindig ott maradunk saját magunknak. Csak hinnünk kell benne, a világ pedig megszépül. Ha mi változunk, minden változni fog. Ha tetszett az interjú, látogassátok meg a saját nevével ellátott fb oldalát vagy a már profikhoz beillő honlapját.
Parragh Alexandra photography: http://www.parraghalexandra.org

Coffee&Style