Mi vagyunk mi.

Az élet azt adja, amit kapnod kell. Levisz a mélybe, hogy aztán megmutassa a ragyogó arcát: ezer színben pompázik, úgy ahogy saját magunk is. Az egyik pillanatban azon kattogsz, igazából nem is kattogsz, csak nézel magad elé, nézel ki az ablakon, nézed az embereket az utcán és nem érted mit keresel ott, nem érted hogy mégis hogy tudnád tovább folytatni az életedet, mert nem találod meg azt a pluszt amire szükséged van. Azt hiszed, hogy szükséged van. A másik percben pedig már ragyogsz, másképpen látod a körülötted lévőket, a tereket, másképpen hallod a kimondott szavakat és ahogy iszod a kávédat miközben szlalomozol az emberek között, rájössz hogy pont így tökéletes minden ahogy van. Hogy igazából minden kapcsolat rajtad áll: elhitetheted magaddal, hogy lenéznek, hogy nem vagy jó társaság, hogy a hátuk közepébe sem kívánnak az emberek, és találhatsz okokat is, de ez mind nem rajtuk múlik hanem csak és kizárólag RAJTAD. Fel kell ismerni, meg kell találni a saját hibáinkat, hogy szembe tudjunk nézni velük, mert szembe kell. Kötelező. Persze félrenézhetsz, átnézhetsz, nem törődhetsz a rosszakkal, de tényleg elhiszed hogy örökre elnyomhatod őket? Igen, kétségkívül egyszerűbb csak a jókra koncentrálni, néha már erőszakosan és erőnkön felül, csak mosolyogni még akkor is ha legszívesebben üvöltenél, és pont ez benne a fárasztó. A túlzott koncentrálás rengeteg energiát vesz el, s a végén ottmaradsz a földön ülve csak azt hajtogatva, hogy nincs tovább. Elfogysz, lemerülsz, és messze lesz tőled a konnektor. Megérné? Miért van ez? Hangulatemberek vagyunk. Emlékisták vagyunk. Gondolkodó lények vagyunk. Ösztönlények vagyunk. Szabadságszeretők vagyunk a korlátok között. Szeretetéhesek vagyunk a kőtömbök mögött. Ellentétek vagyunk, a saját magunk ellentétei, közben pedig a legrendezettebb. Mindig újra és újra akarunk valami izgalmat, vágyunk a csillogásra, vágyunk az impulzusokra,  követeljük a kalandokat: csak ne legyen szürkeség. A csend egyes embereknek maga a kín, másoknak a legjobb barát, a harmadiknak pedig csak csend. A kín azért, mert a csendben önmagad van önmagaddal, és egyszerűen annyira nem ismeri magát hogy sikítófrászt kap attól ha saját magával találja magát szemben. A csend, mint legjobb barát elfogadta már önmagát, ismerkedik vele a legbelsőbb értelemben, és ismeri a lelkének az összes kérdését meg gondolatát. Akinek a csend az csak csend, még nem nőtt fel arra a szintre, hogy egyáltalán ilyeneken töprengjen: élni szeretne, mindent kipróbálni, és nem agyalni. Minden ember az életében mindhárom szakaszt végigjárja, s majd rajta fog állni, hogy melyikbe marad, melyik fogja megalkotni. Az élet ilyen: lépéseket teszünk, hegyeket mászunk meg, széllökésekkel táncolunk, sárkányokkal harcolunk, luftballonnal érünk fel a tetejére… Nem célja, hogy unatkozzunk, hogy vádoljuk magunkat, ha valami nem sikerül, ha valami nem úgy jött össze ahogy elképzeltük. Nem. Azt szeretné, ha minden tettünkből, ha minden jelből, ha minden lökésből tanulnánk valamit: amit éppen kell, amit éppen nem kell, mindent. Természetesen így aggódni fogunk dolgokon, így is emlékekben fogunk félig élni ha eszünkbe jött valamiről valami, így is csalódni fogunk meg túl sokat várni, de már rá fogunk jönni, hogy ez azért van, mert az élethez tartozik.

Megtörténnek velünk, és tanulunk belőle, hogy aztán a Deák téren sétálva rádöbbenjünk, hogy az élet szép. Hogy sosem leszünk egyedül. Hogy azt kapunk, amit adunk és úgy kapjuk, ahogy mi is adjuk. Hogy hiába vagyunk lent, igazából fent vagyunk, csak éppen nem látjuk a fától az erdőt: vegyünk egy fűnyírót, és tisztítsunk! A gondolatokat mi szortírozzuk: vannak kis fiókok, és mi tesszük bele a megfelelőbbe. Ne legyen olyan, hogy “majd előveszem”, mert akkor az addig kísérteni fog minket, amíg bele nem nézzünk, át nem rágjuk magunkat és le nem zárjuk. Jobb előbb túl esni azon, amin kell, mintsem démonokkal körülvéve aludni.

Tudjátok, februárkor mindig egy kicsit magam alá kerülök. És az élet mindig meglep. Február 18 ugye, névnap, előző posztban írtam róla, meg kell tudnom a történetét hogy élvezni tudjam. Megrázó. Tavaly a Rúzsa Magdaléna előadásra kaptam rá jegyet: október óta vágytam arra, hogy megnézzem de lehet szeptember óta és mindig teltház volt vagy ez történt vagy az történt, és februárra lett! Úgy ébredtem egy januári napon, hogy fel kell néznem a Pesti színház oldalára, és amikor felmentem, megnéztem, ott volt egy darab hely az előadásra februárra… El se hittem. Enyém lett már az estére. Idén pedig a vad fruttik koncert márciusban. December óta várom őket, mert akkor nem tudtam elmenni, a születésnapomkor voltam utoljára rajtuk, és éreztem már magamban, hogy nagyon szükségem lenne egy VF koncertre hogy helyrerakjon. Minden koncertjén megváltozom kicsit. Beismerem, felnyílik a lélektükör, felüdülés, megadás, nem tudás, megtudás, inspiráció. Adnak valamit a számomra. És most hétfőn, tegnap gondoltam egyet és az egy hónapja ott levő félrerakott pénzemen megvettem a jegyet. Mennyei érzés. Utónévnapi ajándék tőlem magamnak, de leginkább valami ördögien ördögi angyaltól, aki mindig akkor mutatja meg, hogy itt van, amikor éppen a legjobban szükségem van rá. És, ahogy a Magdaléna, úgy a Fruttik is nem hiába sikerült: több lettem általa, több leszek általa. Újjászületés és megerősítés.

‘Él az ember, ha mások élnek?’ Goethe.
Ez lett a napi kérdésem. Gondolkodom még rajta mit jelent nekem, és igyekszem leposztolni. Szortírozok. Mai kérdésetek, gondolat, mondat volt nektek?