38.
zene a háttérben: Jóvilágvan – Egymás ölébe
Utcakövek, Toldi mozi, Corvin lépcső, Kazinczy utca, hosszú séták rengeteg különféle utcában, elmormolt ígéretek, Dunában hagyott nevetések, elvert kőnyomok a Szabadság-hídnál, hátulról leszambázott kötéltánc, lépcsőn elszívott cigarettacsikkek, sztrájk miatti felsétálás,
tudod, a csakazértis-ses dolgok a legerősebbek. mindent túllicitálnak.
Felvarrt inggomb, a folyosón összefonó jelenek, összekötött néma titkok. Az üres kisvárosban nevetés, itt nincs senki, tíz óra, rohanás, kerítésen átmászás, de hát ez nyitva van, faházban iszunk, kint káosz, nevetések. Minden fiatal züllött, ha az élet körközepére áll s nem hagyja ott, amit éppen felé fúj a szél, vagy épp a társaság, ami körbeveszi? Lehet, nincs is ilyen fogalom, hogy züllöttség. Olyan természetes minden akkor. Idővel kezd minden őrültség széppé változni. Idővel. Már majdnem tíz év a különbség.
„- Mi most tényleg ilyen öregek vagyunk?
– Igen, mi most már tényleg ilyen öregek vagyunk.”
Elhagyatott házak a vonatablakából, lefényképezett pillanatképek a tűz körül, megvédettség a négy fal között, ki hinné, hogy egy biológia könyvnek kell hálásnak lenni, hogy összetalálkoztunk valaki fontossal? Sötét utcákkal és szórakozóhelyen levő összekapcsolódással, ott a mosdó mindig ferde, én pedig mindig beleszédülök. A ferdétől kicsit fél az ember.
„- Ez most tényleg ferde, vagy én szédülök ennyire?
– Nem, te. Ez tényleg ferde.”
„Az emberek nem változnak, Maja.”
Tegnapi szösszenet. Még mindig nem értek ezzel egyet százszázalékosan. Az emberek valamilyen szinten változnak, ahogy mi is. Ahogy jönnek vissza az emlékek, mint valami nosztalgia-hullám a legváratlanabb pillanatokban, úgy jön minden változás vele együtt. Változunk. Csak ha önmagunk gyorsabban változunk a másiknál, akkor azt hisszük, hogy a másik egy bizonyos ponton álldogál tétlenül semmit sem csinálva. Túl gyors ez az idő. Túl gyors a mindenség.
„Átszalad a gondolat,
Átszalad a libabőr a kerteken.”
Nézz ránk,
Nézz körbe,
Azért élünk, hogy minden az emlékünk legyen.
(s aztán rájövünk, igazából mindvégig képesek voltunk átugorni a komfortzónánkon).
