Lehet-e úgy jövőnk, ha a múltunk a jelenünk?
Igen.
S aztán mégsem. Ameddig nem tudod tisztán és józanul, amíg még be nem ismered, hogy a múltadat nemhogy nem fogadtad el, de a lehető leggyorsabban próbálsz elmenekülni előle, addig örökösen a fogságában maradsz úgy, hogy még csak észre sem veszed.
Olyan könnyű élni. Nem jövőt tervezni, nem múltba révedni, hanem élni a jelenben. Annyira könnyű, minden második ember ezt csinálja teljesen automatikusan, akár tudat alatt, akár tudatosan, de minden második ember ezt csinálja, s közben pedig mégsem érzik néha mennyire jó nekik. Talán, mert zavargásokat és problémákat még a jelenlétnél is könnyebb csinálni vagy éppenséggel okozni. Különféle szavakat és mondatokat hozunk létre, hogy ne kelljen rögvest a tettek mezejére lépnünk. Nem feltétlenül mindig azért, mert félünk, hanem néha azért nem merünk lépni, mert belül úgy érezzük, gátolva vagyunk valami által. Nagy terhű súlyként nehezedik ránk, mi pedig próbálunk lélegezni és felejteni a nap hetvenkét órájában, hiszen mindenki ismeri azt a mondást, “amivel nem törődünk, az nincs is”, de igazából cseszettül létezik attól még. Mint ahogy az is, “azt nem bírod a másikban, amivel nem bírsz megbirkózni saját magadban”. S ezek mind-mind annak az eredménye, hogy tudatosan a jelenben vagy, de közben a tudat alattidban ott dübörög a múltad kicsinyke része, amit gyanútlanul és naivan próbálsz az elfelejtem kategóriába süllyeszteni, mert azt hiszed, aki emlékszik, az rossz ember. Azt hiszed, hogyha valakit félresöpörsz az utadból, ignorálsz és mindenkinek elmondasz egy hazugságot, az előbb-utóbb nem fog kiderülni: és tudod mit? Végtére is, ha a másikon múlik, nem fog kiderülni, s ezt te pontosan tudod, mert tudod, hogy a másik soha az életben nem pletykálna, te pedig annyira jó vagy, hogy ezt ki is használod. Úton-útfélen. Azzal vagy jóba, akiről tudod, hogy nélküled nem létezne, a támogatásod nélkül, aki soha nem fogja átvenni a helyed és hatalomra törni hirtelen. Emberkihasználás, de elhiteted mindenkivel, mekkora áldozat vagy és jólelkű. Így megy ez. Manapság az emberlánya-, és fia annyira vágyik a jóra és a szeretetre, hogy már egyetlen egy mosoly láttán elolvad, és elhisz mindent. Van, aki megveszi az embert és van, aki inkább csak szeretni imád, minthogy vegyen is. Az egyik úton-útfélén hangoztatja a jóságát, mert retteg attól, hogy a többiek nem így látják. A másik pedig csendben van, élvezi a jelent, és nem érdekli mit mond a másik, mert tisztában van önmagával és az emberekkel. Az első embernek csak addig lesz jövője, amíg nem fog hibázni, s akkor lesz jövője, ha a múltját nem löki el magától jó messzire. Kedves Álmokból-várat, vajon mennyire ismeri fel magát az, aki ilyen? Te.
Lehet-e úgy jövőnk, ha a múltunk a jelenünk?
Kapcsolatok szempontjából elég mókás kérdés, nem igaz? Mert az elején felbukkanó levélírás után következzen a tényleges bejegyzés erre a kérdésre. Legyen az baráti vagy szerelem vagy családi témakör, mindegyikre igaz ez a kérdés. De vajon miért van ez? Vajon miért jön elő mindig a múlt témakörre egy kapcsolatban? Az ex-kártyák mindent visznek, ha felütik a fejüket. Mi nők általában, de tisztelet a kivételnek, egyszerűen tudni akarjuk, hogy vajon életünk párjának mégis hány barátnője volt előttünk, hogy hogyan lett vége az előző kapcsolatának, és a legfontosabb: túl van-e már rajta.
A párkapcsolat egy olcsó pszichológiai kezelés, amihez ráadásul önismereti kurzus is társul. Kettőt egy csapásra. Ha meg akarod ismerni igazán magad, akkor légy kapcsolatban!, ez lehetne a jeligéje a párkapcsolat-mizériának. Nem számít, hogy mennyire valós vagy mennyire nem, csupán a figyelemfelkelhetőség számít a mai modern világban. A modern szó kezd elkopni és cinikus hangvételt ütni, észrevettétek már?
Minden kapcsolat maga válogatja, hogy mikor kerül terítékre ez a téma, s általában a hímneműek szokták először szóba hozni. Ember-, és helyzet válogatja. Mégis jobb, ha ők, mint mi, nem igaz? Tőlük természetes, a nőktől drámakirálynős. Állítólag. Vannak, akik jóba maradnak a másikkal szakítás után, és vannak, akik bemutatnak az exnek egy grimasszal fűszerezve. Mindkét végletet tudni akarjuk, mert mindkettő irritál minket: miért csinálja ezt, miért csinálja azt? Ex kérdésben sosincs jó válasz, mindig félelmet kelt. Hiszen ha hárman vagytok egy kapcsolatban, az már barátoknál is veszélyes játszma, nemhogy a szerelemben. S utóbbiban, több dologgal kell egyszerre megbirkóznod, mint bárhol máshol: aztán hirtelen kimondja a párod a e betűs ütőkártyát, és megfordul veled a világ. Vajon miért most? Vajon nem túl korai ez még? Ilyen és hasonló kérdések találnak helyett a fejedben, amire a barátnőid vagy azt mondják, hogy “minél előbb, annál jobb”, vagy pedig határozottan megvannak róla győződve, hogy ez a téma hülyeség. De vajon TE magad mit gondolsz erről? Hogy jobb: ismerni a másik minden egyes tettét előtted, vagy te is az vagy, aki szerint “minden kapcsolat egy új kezdet” s pont nem érdekel téged az ex? Nem jobb tisztában lenni azzal, milyen a párod, hogy vajon egy pótfigura vagy-e akár tudat alatt vagy igazi szerelem a másiknak? És ez nem olyan kérdés, mint hogy idővel megismered a másik hibáit: azokra nem kérdezünk rá, de talán igenis jogunk van tudni, hogy előttünk ki volt az, aki eltulajdonította azt a szívet, akivel most mi járunk, s hogy egyáltalán, mennyire viselte meg párunkat a szakítás – mert kiderül, hogyan is áll az elengedéssel. Mert ha még nem engedte el, ha még egy kicsit se, akkor hogyan lehetünk biztosak benne, hogy a saját közös kapcsolatunk vele tartós lesz?
Igazából Murphy-törvénye, hogy olyanokat vonzunk be, amilyenek valójában mi vagyunk. Ha kiderül, hogy számára még ott van az ex, bárhogyan, akkor jó mélyen nézzünk magunkba is. Talán még telefonálgatunk is a volt szerelmünkkel, mint Carrie Biggel?
Senki nem akar pót lenni, és mégis néha mindenkinek azzá kell válnia, hogy magába szálljon, hogy egy kicsit értékeljük mindazt, amink van úgy, hogy szembe nézünk mindazzal, amit az élettől kaptunk. Nem lehet beleugorni az ismeretlenbe, csak azért, mert fájó a csalódás. Igen fáj, és? Kibírod. Ahogy mindent kibírsz, ahogy más is kibírja. Kibírod, tanulsz belőle, megerősödsz, a végére pedig emlék lesz belőle, amiért a későbbiekben hálás leszel, mivel legalább élsz.
A jó kapcsolat pedig létrejöhet úgy, hogy a múltunk a jelenünk és így a jövőnk is: ha összekapcsoljuk őket, de ez csak úgy jön létre, ha tisztában vagyunk önmagunkkal. ÖNMAGUNKKAL, és nem más véleményére adunk. Tudnunk kell kik vagyunk, hogy a másik is megtudja.
Az ok pedig egyszerű: mindenki életében van egy leghosszabb kapcsolat. Mégpedig saját magával.
Ez tartsd szem előtt. Úgy lehet jövőtök, ha szembenézel a múlttal, az ex-párokkal, s elfogadod. Nehéz, kiborító, de hihetetlen felszabadító a végén. Csak kezd el!
