Csak ültem előző este a város egyik presszójában, a háttérben egybefolyt a World Cup újabb meccsének végtelen izgalma és az emberek beszédének foszlánya, az asztalon egy rozé várta azt hogy barátságot kössenek vele, az utcán pedig rohamosan lüktetett az élet, s megannyi gondolat gyűlt a fejemben össze úgy, hogy igazából minden üressé vált. Túl büszke vagyok ahhoz, hogy az önmagam legmélyén csücsülő dolgokról mesélni tudjak. Ez fog megölni, nem a káros szerek. Vajon miért vagyunk néha képtelenek arra, hogy megnyíljunk azok felé, akik látszólag támogatnak minket? Vajon miért van az, hogy olyanoknak nyílunk meg, akik támogattak minket, de igazából sosem voltak mellettünk? Vajon miért van az, hogy az inkább lényegtelen dolgokat mondjuk ki, és ami igazán a lelkünkbe ivódik, azt hagyjuk magunkban őrlődni? Miért választjuk az elnyomást, a kiengedés helyett? Mi lehet az oka annak, hogy képtelenek vagyunk megbízni? Talán a rossz kapcsolatok tehetnek erről, amikor elvakultan bíztál, aztán mégis cserbenhagytak; ez eléggé jó érvnek tűnik. A csalódások újra és újra, akár láthatatlanul is kiépítik a falat, ami körülöttünk helyezkedik el, jó erősen a szívhez közel. Akármilyen tökéletes lehet a kirakat, az csak a kirakat, s a végén ott fogsz ülni az önfeledt nevetések és igazi könnyek között. Vajon az, hogy emlékeket csinálj magadnak, mindent megér? Gázolhatsz nyakig a sárban, átléphetsz bárkin, füvet szívhatsz a legkétesebb helyeken, a magasból leugorhatsz hogy aztán lent egyél egy lángost, utcán ordibálhatsz és táncolhatsz, megváltoztathatod a véleményedet és önmagadat teheted a legnagyobb hiúvá csak azért, hogy később azt mondhasd, te mindent elkövettél azért, hogy kiélvezd az életedet? Minden megéri azért, hogy majd később úgy néz vissza az életedre, hogy azt mondhasd, “igen, éltem”? Minél több őrültségben veszel részt, annál menőbb vagy? Minél több kalandod van, annál megnyerőbb a személyiséged? Mióta menő az, ami előbb-utóbb tönkretesz minket? Mióta gondoljuk azt, hogy a kirakat tökéletessége minden felett áll?
Miért hisszük azt, hogy az éjszakai élet minden problémánkra megoldás lehet? A dunapart, az Erzsébet tér megtelik fiatalokkal, akik egymás után döntik le magukban a vörösborokat, a söröket, a vodkát, a ki tudja még miket, s akkor abban a pillanatban olyan, mintha lebegnének. Mindenki imád szabad lenni, nem a gondokkal foglalkozni, de ha alkohol kell hozzá, hogy elenged magad, akkor ott már baj van, nem? Társaságba kapaszkodsz bele, pedig mélyen tudod, hogy miattuk is vagy rossz passzban, mert nem tőrödnek veled, mert nem állnak úgy melletted, mint ahogy mondjuk azzal, akit ezer éve ismernek már. Tudod szeretnek, de sosem kérheted azt, hogy válasszanak közted és a másik között. A közös múlt nem eladó a bizonytalanul sóvárgó jelenért. A felépített kapocs nem dobható el azért, hogy kielégítse a vágyaidat. Nem játszhatsz áldozatot, bármi is történik, mert itt senki sem áldozat – akinek szerepe van az életben, lehet az mellék-, vagy főszereplő vagy egy nagyon pici szerep, az már eleve nem lehet áldozat. Te sem. De ha magadban sem tudod mit szeretnél, ha magadban sem tudod mit jelent neked még mindig a múltad egy része, akkor honnan veszed a bátorságot, hogy más embert vonjál kérdőre?
A barátság egy tükör. Egy kicseszett tükör jóban-rosszban. Nem hazudik a szemedbe, nem szépíti meg az igazságot, nem ismétli a szavaidat mint egy menő papagáj, hanem a képedbe vágja úgy és akkor azt, amit hallanod kell, amit látnod kell. Azt hiszed, hogy az a jó barát, aki úgyszintén beszélget az exeddel, aki a képedbe hazudik csak azért, hogy neked egy kis időre jó legyen, aki éli a saját életét és le sem köpi a te érzéseidet? Ez nem jó barát sőt, még csak inspiráló sem. Sosem lehet túl őszintének lenni, de megpróbálkozhatsz vele.
A barátság egy tükör. Azt látod, amit magadban még nem mersz látni. Egymásra néztek, még csak nem is kell egymásra néznetek, s tudjátok, hogy mi van. Előtte nem félsz nyílt lenni, előtte nincsenek félelmeid, hiszen a tükörképed előtt van? Én mindig mosolygok rá. És te?
Egy időben tényleg úgy élsz, hogy nem gondolkozol semmin és senkin, mert azt az elvet követed, hogy csak egyszer élsz. Úgy körülbelül tizennégytől – tizenkilenc éves korodig, aztán sajnos vagy nem sajnos, de eljön azaz időszak, amikor már nem ennek kéne az életed mottójának lennie. Legalábbis, nem csak ennek. Persze, egyszer élsz, bár ezen azt hiszem, lehetne vitatkozni egy vallási-szemináriumon. S persze, az idő, a kor mellékes, hiszen minden ember máskor és máshogy éli át az általános dolgokat, de akkor is van egy lineáris görbe, ami bennünk van, s amitől már csak ezért a tudattól is, de megnyugszunk.Van valami, ami korlátozz minket úgy, hogy nem lohol állandóan mellettünk. Ilyenkor minden annyira könnyebbnek tűnik. Elég annyi, hogy vannak melletted és nem vagy egyedül, és nem kell önmagadra időt szánnod olyan igazán. Pedig ez butaság. Lassíts. Akkor élhetsz a legszabadabban és boldogan, ha ismered önmagadat. Olyan igazán.
Felvettük a legszebb ruhánkat. Elindultunk a körkörös úton, cigarettát kunyerálunk nevetve a blaha lujza téren, úgy mozgunk az astoria környékén, mintha már otthon lennénk, hogy aztán a szórakozóhely vagyis a pub egyik székében kényelmesen elhelyezkedve igyuk az italunkat, miközben beszélgetések foszlányai aktívkódnak körülöttünk megállás nélkül. A beszéd fontos; összekovácsolja az elveszett lelkeket is. De nem mindig azok lesznek melletted, akikkel a héten négy napot végigbulizol minden hónapban. Nem mindig azok lesznek veled, akikkel úgy tűnik mintha mindent megtennétek egymásért.
Hogy romolhat el egy kapcsolat?
Nem csak párkapcsolat szinten, s most talán ne is a párkapcsolattal foglalkozzunk, hanem barátszinten lévő kapcsolatokkal. Mitől romolhat el az addig csuda jó, ‘mindent megosztok veled’ kapcsolat? Honnan tudhatjuk, hogy veszélyben vagyunk?
10 intő jel, amikor a barátságunk kezd megromlani…
1. Már nem vagytok együtt minden második nap, s nem csak azért, mert elfoglaltak vagytok, hiszen mással kőkeményen csekkolgat/csekkolgatsz be innen-onnan.
2. Már nem éreztek késztetést, hogy mindent megosszatok a másikkal. Történik veletek valami, de már nem ő az első, akinek elmondjátok, pedig eddig mindig így tettetek.
3. Már csak beszél, de nem kérdezz. A “hogy vagy”, őszinte jellegű kérdés már csak megszokott udvariaskodás, és nem valódi törődés.
4. Amikor a pletykáknak jobban hiszel/hisz, mint neki/neked.
5. Nem érdekel mit csinál. Azt is elfelejted, hogy támogatnod kéne.
6. Olyanok mellett áll ki, olyanok mellett van, akik így vagy úgy, de téged a sáros Föld alá löktek. Fordítva is igaz. Az nem barát, aki a barátja “ellenségeit” választja.
7. Már csak akkor találjátok meg egymást, talál meg, amikor a gödör mélyén van és tanács kell neki. Ingyen pszichológus.
8. Amikor már több a sértődés, mint a bizalom.
9. A közös emlékek kezdenek elhalványodni.
10. Belül érzed, hogy fontos, de már belefáradtál kimutatni. Élőben is.
Nézz bele a tükörbe, hogy megleld magad.
Nézz rá a legjobbnak gondolt barátodra, és ha magadat látod a szemében, akkor nyert ügyed van. Ha egy kicsikét is elbizonytalanodsz, akkor… tényleg nem tudod a mondat végét?
