Ami a “szeretlek” szó kimondása előtt történt, az egyszerűen nem számít? Avagy honnan tudhatjuk, hogy egy kapcsolat mikor válik tényleges kapcsolattá?
‘egyre kevesebb
az, ami hiányzik – de
az egyre jobban’
(Kipke Tamás: Haiku)
Emlékszem, mennyire megdöbbentett az első “jé tényleg!” pillanat. Amikor nem csak egy ember voltál a tömegből, hanem egy ember voltál a tömegből, akivel közös talajt találtunk. Aki már érdekelt, nem pedig idegesített. Hajlamosak vagyunk arra, hogy elsumákoljunk olyan érzéseket, gondolatokat, amik talán nem úgy alakítanák a párkapcsolatunkat, a kapcsolatainkat, mint azt szeretnénk. Igen, könnyen felkapjuk a vizet s akkor ordítunk, üvöltünk, ajtókat csapkodunk, hogy aztán a másik fél jöjjön és rendbe tegye az egészet. Mert könnyebb a másikat várni ahelyett, mintsem helyrehozzuk azt, amit elrontottunk. Könnyebb a másikra támaszkodnunk, mint önmagunkra. De tényleg azt akarjuk ilyenkor, hogy minden visszamenjen a jó kerékvágásba? A kapcsolatokban a gyönyört és a gyötrelmet egy vékony vonal választja el egymástól. Honnan tudhatjuk biztosra, hogy mikor vagyunk mazochisták és mikor optimisták? – hogy jogosan reménykedünk, vagy csak azért reménykedünk, mert félünk attól, hogy vége lesz? Honnan tudhatjuk, hogy nem csupán öröm, hanem elkötelezett társ is? Átlagban a nők jobban és többször kimondják azt, hogy “szeretlek”. Természetesen aztán utána, ha nem úgy reagál a férfi, akinek ily módon szerelmet vallottak, mint ahogy várták, akkor rögvest aggódni kezdenek és kiakadnak, hiszen mi az hogy valaki nem mondja ki utánuk a bűvös szót olyan áhítattal, mint ahogy ők teszik? A nők várnak, de nem tesznek semmit érte. Vagy éppen túl sokat tesznek érte. A férfiak akarnak, de vagy így teszik meg vagy úgy, és nem mindig kompatibilis a tettük az ellenkező nemmel. Akkor hát? Mégis működik. Majd jönnek a kisebb-nagyobb ütközések a két fél között a kapcsolatban, s eljutnak arra a szintre, hogy úgy érzik, szerelmesek, olyan igazán szerelmesek, s ez miben is mutatkozhatna meg jobban, mint abban, hogy hirtelen mindent akarnak, amivel a másiknál bebiztosítanák a helyüket? Amikor nem csak a szívükkel érzik, hanem a lelkükkel is. De vajon ki mondja ki elsőnek azt a bizonyos szót? S vajon hol és mikor? S hiába a terveknek, valahogy mindig a legváratlanabb pillanatban jelenik meg a szeretlek. Ha éppen egy mókás helyzetben vagytok, megnevetett, a kedvedben jár, jól érzitek magatokat, s kimondanád, már majdnem kimondod, de aztán másképp fejezed be az elkezdett vallomást. Mintha az ember rettegne a szerelemtől, mert amaz olyan, mintha a függetlenséget húznád le a wécén azért, hogy párban legyél.
Megéri? Megéri a vitatkozás a szexért? Megéri az, hogy kevesebb idő jut magadra, a közös programokért cserébe? Megéri az, hogy ha kimondod, ő nem mondja ki, de mégis maradsz, aztán jön egy béküléssel és akkor rádöbbensz, hogy ennek vége van, s vége van, de aztán pár hónap, egy év után újból összeköt titeket az élet – megéri a gyötrelem és a gyönyör közt lebegni csak azért, mert nem vagy egyedül?
Talán ez a szerelem. Küzdelem és szabadság egyszerre. Te megnyílsz annyira, hogy kimond, s csalódottá válsz, hogy a másik úgy tűnik még mindig nem engedett ennyire közel magához. Ellök és magához szorít: kettős játszma. Bulizni mész, iszol, kitombolod magad mérgedben, reggel pedig arra kelsz, hogy melletted félreérthetetlen pózban fekszik valaki, majd a nap folyamán a szívszerelem betoppan és váratlanul szerelmet vall, te pedig akkor jössz rá, hogy nem siettetheted az embereket azzal, ami számodra éppen kézenfekvő. Mindenkinek más a tempója. Mindenkinek mással kell megküzdenie önmagában. Mindenki máshogy mutatja ki a szeretetét, és egyszerűen csak nem siettetheted az embereket, főleg akkor nem, amikor kapcsolatban állsz vele. A (pár)kapcsolat a legnagyobb türelmi játék. De amikor a másik visszamondja először azt, hogy “szeretlek”, onnantól kezdődik a nagybetűs Kapcsolat. Amit azelőtt csináltál? Nem fontos. Legalábbis elhiteted magaddal, hogy pár rossz gondolat és egy hajnalig mámoros bulizás a haverokkal nem fontos, mert még akkor is csak azért tetted, mert mérges voltál rá, hogy lehet, hogy ő nem is szeret téged viszont. Miatta csináltad. Azt hiszem, néha csak hajlamosak vagyunk arra, hogy a másik miatt meggyőzzük magunkat arról, hogy igazából jók vagyunk. És valahogyan mindig sikerül ez a fajta meggyőzés.
Emlékszem a tányérok dobálására, az elvetemült tekinteteinkre, a soha vissza nem vonható kiordító szavainkra. Miért kell fájnia a szerelemnek? S miért érezzük ezt akkor, amikor úgy tűnik, hogy nem mi vagyunk a dominánsabb fél a kapcsolatunkban? Miért találunk rögvest problémát, ha valami nem úgy alakul, ahogy azt szeretnénk? Miért érezzük azt, hogy mi jobban szeretjük a másikat, ha a másik nem úgy reagál valamire, ahogy szerintünk kéne? Hiszen ha utána kiderül, hogy mégis mellettünk van mindenhogy, szívben is, akkor csak rosszul érezzük magunkat. Miért őrülünk meg pár hónap után, a bizalmat is elfelejtve? Bíznunk kéne, és nem azt nézni, hogy a másik vajon mennyire imád minket. Vagy ha már a párunknak lakása van, akkor nem azon agyalni, hogy észrevétlenül otthagyjunk nála minél több cuccunkat, hogy egy kicsit otthonosabb legyen az egész. Fordítva mi örülnénk neki, ha ő tenné ezt mondjuk a fogkeféjével? A férfiak lassabbak, de igazából őket nem érdeklik ezek az apróságok, csak a tények és az érzés. Érezned kell, hogy szeretve vagy. Ne agyalj, csak legyél benne százhúsz százalékban a kapcsolatban, hiszen ha a férfiaknak megy, akkor a nőknek is, nem? Van, hogy az első szeretlek kimondása az alapkő a kapcsolatnak. Van, hogy az első fogkefe, amit nála kapunk a lakásán. Van, hogy az első ott alvás és felébredés reggelivel. Van, hogy az első nyilvános bemutatás a barátai és a családja előtt. Van, hogy az, amikor a haverja helyett minket választ. Minden kapcsolat más és más, mégis olyan, mintha egyformák lennének.
A kezdet, amikor megegyezünk boldogan abban, hogy járunk, járunk. Az igazi kezdet pedig, az első kötödés, az első vallomás kézzelfoghatósága. Megannyi kezdet, megannyi vég.
– Ugye tudod, hogy szeretlek.
– Ugye tudod, hogy utállak.
Valahogy így.
