Nem szeretnék olyan lenni, aki mindent odadob a másik embernek, ha az már egy kicsikét is közelebb áll a szívéhez, mint saját maga. Aztán pedig pontosan ezt szeretem az egészben, ahogy titkon mindenki ezt kedveli önmagában: hogy képes maga elé helyezni a másikat. A világ elkorcsosul, hiszen hányszor halljuk beszélgetés foszlányokból az utcán vagy bárhol, a filmekben, hogy az emberek saját magukon kívül senkivel és semmivel sem törődnek? S van, amikor ez annyira igaznak tűnik, hogy mindenhol az ilyen példákba futunk bele, ahogy van olyan pillanat is, amikor igazán önző gondolaton kapjuk magunkat: ha mi képesek vagyunk a megbocsátásra, akkor a másik fél miért nem képes erre? Azt már elfelejtjük, mi milyen utat tettünk meg azért, hogy a végére minden kisimuljon és kitisztuljon. Nem gondolunk bele abba a folyamatba, amin végiggyalogoltunk hol dühöngve, hol sírva, hogy kacarászva, hol félve, és olybá’ tűnik az egész, hogy el is feledkeztünk az egészről. Pedig a másik ember is ugyanazon megy keresztül, mint mi, csupán máskor és máshogy, de a lényege ugyanaz marad. Nem szabad felejteni, és nem szabad megfeledkezni sem. Nem szabad ujjal mutogatni és a mögötted állónak elmondani a másikról mindent, ami benned van, de túl nagyviláginak tartod magad, hogy szembe is elmond. Pedig nem éppen az őszinteségért játsszuk a világunkat? Nem éppen ezért harcolunk mindenáron mindenkivel? De tudod, először magaddal legyél őszinte, s akkor nem fog egyik napról a másikra változni a véleményed valamiről, amit megmagyarázhatsz, hiszen mindent meg lehet magyarázni a világon, de ami magyarázatra szorul, az már rég rossz. Ha az elején is nyitottan állsz valamihez, akkor a végén, amikor átfordul valamiért a véleményed, nem fognak rád gúnyosan nézni, hogy “hoppá, a nagy harcoló behódolt”. Egyszerűen csak ne azt mondd, amit a másik hallani akar, amit éppen el akarsz hitetni magaddal, hanem láss a mondataid, a gondolataid mögé és ne félj kimondani azt, amit ott találsz. Mert azok alkotnak téged, az vagy Te. Előbb-utóbb úgyis rájössz, hogy az nem is úgy van, de akkor lehet, hogy már késő lesz, te pedig ottmaradsz a szavaiddal egymagadban, irdatlan messzire kerülve a másik embertől, aki régebben igenis számított neked, aki hozzátett valamit ahhoz a személyhez, aki most vagy.
Nem szeretnék olyan lenni, aki mindent odadob a másik embernek, ha az már egy kicsikét is közelebb áll a szívéhez, mint saját maga. Lanadelrey summer wine-ja olyan, mint bármelyik átlagos és átlagon felüli pillanat, amikor az ember elengedi magát és csak szárnyal, és csak felhőtlenül röpköd ide-oda a térben. Erre mindenki képes. Vannak emberek, akik magától értetődően nem aggódnak semmiért, akik mindig egy nyári borhoz lesznek hasonlíthatóak. S vannak azok az emberek, akik aggódósak, akik talán kicsit túl sokat is gondolkodnak, és akik amikor váratlanul valamiért elengedik magukat, szabadnak érzik magukat és egy olyan embernek, akinek minden sikerülhet, mert abban a percben minden sikerül. Ki ilyen, ki olyan?
Nem szeretnék olyan lenni, aki mindent odadob a másik embernek, ha az már egy kicsikét is közelebb áll a szívéhez, mint saját maga. S ezért néha megkeményedik, hogy akkor ő soha többet, de tényleg soha többet nem megy, most rajta a sor, de aztán eltelik két nap, két hét, és történik valami csoda, amit azonnal meg kell osztania vele és ráír, hozzászól és mesélni kezd. Vannak, akik képesek kemények lenni a kapcsolataikban. Vannak, akik képesek tanulni a hibáikból. Vannak, akik képesek szeretni. Vannak, akik képesek szeretve lenni. Vannak, akik képesek önzetlenül szabadnak lenni. Vannak, akik képesek minden másodpercben nevetni és mosolyogni. S vannak azok, akik nem. S vannak azok, akik felemásak: egyik pillanatban képesek, a másikban pedig már nem. Ki mondja meg, hogy melyik a jobb? Ki mondhatja meg, hogy melyik a jobb?
Nem szeretnék olyan lenni, mégis ezt dobta a gép. Mint ahogy mindenkit kidobott valahogy, az alaptermészeten nem lehet és nem is szabad változtatni: csiszolhatod és csiszolni is kell, mint egy gyémántot, de sosem változik át (büntetlenül) százhúsz fokot. Mindig lesznek olyan emberek az életedben, akikért ölni tudnál, akiket megszeretsz, akik valamiért nem lesznek szimpatikusak, akiket azért hibáztatsz valamiért mert könnyebb mint önmagadba nézni és megbocsátani magadnak. S lesznek olyan emberek is, akikkel nem tudod mi a helyzet, mégis ha pittyeg a telefon, azon nyomban százwattos, fogkrém-reklámszintű mosolyra húzódik a szád és csillogni kezd a szemed. Nem tagadhatod le azokat, akik az életed részesei voltak, vannak és majd lesznek. De ha tagadsz is valamit, akkor gyorsan nézz magadba – nem lehet, hogy olyasmit próbálsz elrejteni, ami igazából csak azt várja, hogy magadnak megbocsáss?
