Kedves Citromhéj,
Az éjszakai busz a gondolkodás, és a mások diskurzusának hangfoszlányainak hallgatásának a színhelye. Van, amikor olyan gyorsnak tűnik minden, s van, amikor egy örökkévalóság az egész. Mitől ez és mitől az? Néha mitől tűnnünk kevesebbnek, és néha mitől tűnnünk elégnek aztán mitől tűnnünk néhanapján túl soknak is? Mitől váltakozunk, s mitől váltakozik a világ? Látom magam előtt a csillagos eget, az ismerős utcákat, a pezsgő életet, amit egyszerűen csak élni kell, ott lenni és nem megérteni. Minden összezavarodik egy pillanat alatt, ha a kérdésekre válaszokat is vársz. És vársz, mert az ember alapjáratban véve egy kíváncsi fajzat. Emlékszem, miért van dejavum. Jött a jel: állj le, s mindkét esetben sírva nevettem ki, sírva léptem át rajta, hogy akkor sem érdekel, mit akar, akkor is megyek előre. A vége mindkét esetben ugyanaz: másnapi, harmadnapi, negyednapi bűntudat-, megbánássorozat. Dejavu, amikor ugyanaz a történet újból összetalálkozik középen, s egyik alkalomnál sem tanultál belőle. Még mindig önző vagy és makacs, igazából semmit sem változtál, csak próbálod jó színben feltüntetni saját magadat a világ kirakatában. Na, milyen érzés erre rájönni, rádöbbenni, felfogni? Milyen érzés elveszíteni önmagaddal szemben történő örökös harcot, ami háromévente megismétlődik, hogy egy kis Hamletet játsszon el a Házi Színpadon? Itt tartok a könyvben, s kezdem úgy érezni, mintha minden azért történne úgy, ahogy történik, hogy legyen mit megírnom. Jegyzetek mellettem, interjú kérdések a fejemben, a könyv lapjai előttem a wordben s csak írom azt, amit éppen átélek. Így vagy úgy, de mégis csak átélek. Vagy nagy visszhang lesz, vagy nem lesz semmiféle kibukkanó sóhaj sem, a két véglet közül lesz az egyik, ahogy mindig is a két végletben éltem. Azt hiszem, szükségem van tényleges szavakra és tettekre és bizonyításokra, hogy nem vagyok egyedül annak ellenére sem, hogy az érzelem ekörül mozog, s közben ezért játszom ismét a határokkal, hogy bebizonyosodjon, amit az ész tud, csupán az érzelem a kisördög, hogy vannak olyan igazik melletted, ne félj. Két végletű emberi lény, az ördög magyar hangja – tudod, mint az ikreknél, az egyik, a ritkán felbukkanó az maga az ördög, míg a másik, aki a sűrűbb jelenlévő, az ördög magyar hangja személyesen. Meg kell hagyni, ha háromévente bukkan is fel az ördög, egy másodperc alatt olyat tesz, hogy több inspirációt ad az írásnak, mint a mindig itt lévő magyar hang. Mégsem szeretném, néha mégsem szeretném. Pedig hogy is mondják? Mindennek ára van. Magam elé képzellek téged, hogy mennyire kiborulnál a tegnap esti viselkedésemtől. Akkor is aggódtál értem, amikor semmi okod nem volt rá. Tudod, most sincs, csak felemelő érzés olyannak érezni magad, mint a többi ember, csodálatos érzés egyenrangúnak érezni magad, mintha olyan tökéletes, olyan felhőtlenül magabiztos, olyan jó lennél, mint ők. S bármikor mindent eladnék egy őszinte, szabad nevetésért. Lehet, egyszer ez lesz a vesztem. Nem hangzik igazán mókásan, mondd? A nevetés lesz a vesztem. Ezt is a könyvbe írtam bele, bármennyire idegen még ez a szó, hogy ‘könyv’, bármennyire azt jelzi, mintha egy nagy írótól idéznék, de ah, még írni sem tud, még olyan bizonytalan néha, elkapja hirtelen a bizonytalanság, hogy jó lesz-e, még annyira csak az ösztöneire hallgatva éli az életét az eszével fűszerezve, hogy igazából nem is könyv még ez, hanem betűkbe rendezett lenyomatok. Igen. Betűkbe rendezett lenyomatok. Író az Salinger, Kundera, Kafka, Proust, Goethe, és az oroszok. Mert irodalmuk van az oroszoknak. És költő Pilinszky meg József Attila, mert őket sosem hagyom ki sehonnan. A felvételi előtti nap lejátszották a Sátántangót a tévében. Hét óra másvilág, hét óra szürkeségből kiragadott gondolatok, hét óra tangó. Van benne valami egyedülálló zsenialitás. Ők azok. Tarr Béla, na ő igen. Ezért nem szeretem, ha valakiket is összehasonlítanak vagy azt mondják, ‘ő nem is író, mi baja van a világnak?’ Mindenki az, aminek érzi magát. Mindenki az, amit a körülötte élő emberek megszavaznak neki. Persze, hogy nem lehetnek olyan íróink, mint amilyenek a régi időkben voltak, hiszen azóta eltelt pár év és történtek dolgok – milyen is lenne, ha Flaubert mászkálna a Vörösmarty úton és starbucksos pohárra íratná rá a nevét hogy aztán nyomjon egy selfiet a csoda telefonjával. Nem kedvelem, ha másokról rosszat szólnak. Vagy ha ügyesen hazudnak a leírt szavakban, s közben egészen mást cselekednek. Tudod, szeretek játszani azért ilyen képzelt játékokat – xy költő mit kezdene most itt, 2014-ben magával. Akár külföldi, akár hazai, bárhol is lennének. Villon is lehetne itt, a Gozsdu udvarban szivarozna és Bajtai András vagy épp slammerek verseskötetét olvasná, majd felszállna a Párizsba tartó repülőgépére, hogy az Eiffel toronynak neki dőlve írjon és arról képeket készítsenek a lesifotósok. Petőfi nagy koncertrajongó lenne, első sor, és hangosan kiabálna, mintha még mindig az előző napi tüntetésen lenne – azt hiszem ő ilyen tényleges a jelenben élő személy lehetett. Akire ránézel, s azt gondolod, hogy igen, ő tényleg ott és akkor van, abban a percben, ami éppen történik.
#0114.
The Best of Liszt.
Erre születik a legtöbb leírt betűk halmaza, a történetnek szánt gondolatok kavalkádja.
Ilyen is van. Olyan is van. Írsz majd hozzá ajánlót? Egyszer majd a hibáimból is tanulok, addig meg? Megírom, hogy elolvashasd majd a buszon ülve, vagy két korty között ücsörögve rágyere az elolvasó sorok után, hogy igazából mindvégig dejavum volt, hogy mindvégig dejavunk van, ezért a néha kimondott szavakat félre kell söpörni, hogy azokra figyelj amit érzel. Hiszen szeretlek én élet.
Ölel,
XY Példátlanlény.