Kedves nemFelhő, hiszen ezek túlértékelten megfogalmazott mondatok,
tehát
Kedves Orgonavirága a cseresznyéskertben.
Rengetegen próbálják megmagyarázni mi is azaz élet, s néha én is beleesem abba a csapdába, hogy definíciókat és magyarázatokat mondok ki hangosan, ezzel is beszállva a körhintába, hogy én aztán tudom az életet. Pedig épp azért csodálatos, mert kiszámíthatatlan, mert ha előre tervezel, attól még bármi közbeszólhat, és lehet az egész pozitív vagy negatív, de akkor is minden, amit tapasztalunk, amit látunk, amin keresztül megyünk, az a miénk. A miénk, amit senki sem vehet el tőlünk. Elvehetik a hatalmunkat, elvehetik a pénzünket, elvehetik a munkánkat, elvehetnek embereket, elvehetnek mindent, egyszerűen bármit elvehetnek, ami úgymond kézzelfogható, de amit egyszer és örökre megtapasztaltunk, az mindig, az életünk végéig velünk marad. S ha ezt tudjuk, akkor már valamit tudunk ahhoz, hogy higgyünk önmagunkban. Hogy megtehetsz bármit, igazából nincs veszteni valód, mert tisztában vagy saját magaddal, és hát nem ezt keresi akár legbelül is tudat alatt minden egyes ember? Egyszerűen csak fel kell fogni és megérteni, hogy az ember nem egyszer él hanem újra és újra feltámad abban a tényleges egyszer születtél meg életben. Elsüllyedsz, mert szükséged van arra, hogy minden harmadik pillanatban a lelked mélyére kerüljél, mert csak úgy leszel képes aztán frissen és valamivel tapasztaltabban feljönni a felszínre. Minden negyedik gondolatba fejest kell ugranod, hogy önmagaddal tisztában legyél, hogy másokkal tisztában legyél. Aki nincs jóba önmagával, annak mindenkivel csak felszínes kapcsolatai lesznek… néha mennyire csábító az ilyesmi, néha mennyire örömteli elmerülni nyakig az ilyen sekélyes vízben. Az egész élet hasonló: fel-felbukkansz, olyan ez, mint egy vadvízi evezés, mindkettőnél a legjobban magadra van szükséged. S arra, hogy ne túlélni akard, hanem megismerni.
Szükségem van szabályokra. Szükségünk van szabályokra a függetlenségünk miatt. Annyira… le sem tudom írni az idevaló szót. A szeretlekkel kezdtem, aztán a kedvellekkel, majd a számítasz jött. Mind a hármat kitöröltem, gyomorgörcs, feszültség, egyik sem való ide, egyik sem lenne túlontúl, százhúsz százalékban igaz. Egyik sem az a megengedett plusz, ami a végeredményre kiteszi a megnyugvást. Beszélgettünk. Egész nap a Happy szám szólt, aztán amikor bekapcsoltam a rádiót az úton, ott is a Happy fogadott. Talán a sorsszerűség győzött meg, hogy mesélnem kell neked, és nem is te magad. Talán a sorsot nézem árgus szemekkel, hogy vajon mit szól az életünkhöz, mit enged meg veled kapcsolatban és mit nem. Annyira fura ez az egész kapcsolatunk, tudod, annyira fura ez az egész, talán mert tudod, újból biztonságban érzem magamat, amit mindig úgy szerettem. Szükségem van biztonságra, hogy bárhol járok is, de tudom és érzem, hogy nem vagyok egyedül. Mekkora butaság? Mekkora butaság úgy élni, hogy azt mondogatod milyen erős vagy, hogy mindent kibírsz, de aztán százból egy ember akár egy szóval is képes tönkretenni téged? Bár a tönkretevés túl nagy szó, inkább buta módjára, egy szóval is képes a legszarabb helyzetből felemelni téged, ami lássuk be, ez pozitívumnak számít. Mindig minden pozitívnak számít, ha ez kerül terítékre – mást már ellökünk egy rossz mondatnál, vissza sem nézve elhagyjuk, s van, akit ezer és ezer veszekedés után sem engedjük el. S talán ezért kicsit feszültebb az egész. Mitől van ez így? Mitől múlik? Mitől jön, és mitől megy?
Tudod, tényleg mindig akkor kerülsz…jaj, de hát nem is neked írok!… szóval tudod, tényleg mindig akkor kerül bele az életembe, amikor valamilyen szinten válságba kerültem, akár írás terén is, akár önmagam hitében. Néha elfelejtek hinni, s ezért elbizonytalanodom olyan dolgok iránt is, amit előző nap makacsul tudtam és tűzön-vízen át kiálltam volna érte. A hangulatok váltakozása napjainkban olyan, mint ez a mostani időjárás – átvette az irányítást, és sohasem tudhatod biztosan, hogy eső lesz-e vagy épp verőfényes napsütés. Ugye te is érzed? ‘Na szóval szeretlek én élet, mert te olyan jó vagy hozzám. Ha néha el is vettél, később mindent bepótoltál.’
Kosztolányi Színházi Esték első részét olvasom. Olvasom? Most nevetett le rám a polcról, s olyan volt a kisugárzása és tekintete, mintha tudna olyat, amit én nem, mintha felettem állna. Belelapoztam, elolvastam az egyik írását benne, aztán beleolvastam a legelső írásába és a róla írt mondatokat is elolvastam, aztán becsuktam a könyvet, két kezembe fogtam, ráhajtottam a fejemet, és csak voltam. S tudod, tényleg felettem áll. Nem csak azért, mert régen élt, mert ezer év van köztünk, mert mit tudom én. Hanem mert ő már megcsinálta azt, amit meg kellett csinálnia. Megcsinált mindent, amit akart, mindvégig, minden akadályon átmenve. Rengeteg kérdőjele lehetett, rengeteg kérdéssel, de végigcsinálta az útját. Néha elfelejtjük, hogy minden egyes meg nem értett történéssel, csak erősíteni akarnak minket, csak megérteni valamit, ami később fontos lesz. Fontos lehet. Túl sok a hit körülöttünk ahhoz, hogy ne vegyük észre. Az egyensúlyos és önmagunkba és más emberekbe vetett hitről van szó, mindig csak erről. A legfontosabbak. A legnehezebbek. Hiszen ezeket nem lehet eldobnod, megvetned, lenézned, utálnod, mert akkor önmagaddal teszed az egészet. Szembe kell nézni magaddal,hogy mindenkivel szembenéz. Szembe kell néznünk egymással, Vele, hogy önmagamat megismerjem. Azt hiszem, két nap elteltével vagy már négy? kezdek rádöbbenni, hogy most mi is ez a nagy “Rohadt eső”, hogy az estikornélt idézzem, és hogy a velejáró kivetüléses bizonytalanság miből is fakad és az érzés hogy miért pont most jött vissza ide, ide bele az életembe. Kezdem.
Szükségem van a függetlenségemre ahhoz, hogy másoknak szüksége legyen rám. Szükségem van, hogy segítsek másokon, de közben szükségem van arra, hogy újra és újra összerakjam önmagamat. Szükségünk van a folytonos felfrissülésre, hogy élni tudjunk minden negatív nélkül.
egy kis napi YehudaBerg a végére:
“Mikor egy új probléma bukkan fel az életünkben, az első ösztönös reakciónk az, hogy megpróbálunk megszabadulni tőle. Ez egy logikus lépés, nemde? Ha van egy problémánk mi sem magától értetődőbb, mint megpróbálunk meglépni előle, vagy valahogy lerázni magunkról a terhet. Ezzel az az egyetlen probléma, hogy amint lerendeztük az egyik nehézséget egy másik fog azonnal a helyébe lépni.
Például van egy barátom, akinek fantasztikus munkája volt, de a munkatársaival sehogyan sem tudott zöld ágra vergődni. Problémája volt a kollégákkal, így végül munkahelyet váltott, hátha így megoldódik majd a problémája. Szerencsétlenségére, az új munkahely, új munkatársakat és velük új problémákat hozott.
A barátom elmesélte nekem, hogy ez a problémája azóta fennáll, hogy elvégezte a főiskolát, és elkezdett dolgozni. Mikor találkoztunk azt javasoltam neki, hogy fontolja meg, hogy az igazi probléma nem a munkatársaival van. Meg kéne tanulnia, hogyan kell csapatban sikeresen együtt dolgozni másokkal. Együtt kidolgoztunk egy tervet, amivel a türelmét fejleszthette, figyelmesebben tudott másokat meghallgatni, és megtanulta értékelni a csapatmunkát. Egy hónapon belül, nemcsak a munkáját fejlesztette fel magas szintre, hanem eközben még új barátokra is szert tett.
Ez a történet nagyon hasznos spirituális tanításokat tartogatott a barátomnak: válthatunk munkahelyet, házastársat, vallást, de amíg legbelül nem változunk, újra és újra ugyanabban a helyzetben találjuk majd magunkat.
Sajnos úgy gondoljuk, hogy az életünkben felbukkanó problémákat rajtunk kívülálló dolgok okozzák, így ha változást akarunk elérni a körülményeken kell változtatnunk. Ám a változást a bensőnkben kell elérnünk. Ez a kulcsa hogy megtapasztalhassuk a tartós kiteljesedést.”
egy kis napi zenék a végére:
