Önmagad melódiája.

.Kedves,

Tudom, hibáztam. Tegnap óta sikerült annyira helyreraknom önmagam, vagyis inkább önmagam belseje rakott helyre engem, akármennyire is sután hangzik ez így leírva, megjegyzem tényleg bugyuta, de attól még így van. Most nem kapcsolatra értem, hanem tényleg kimondottan csak saját magamra. Rengeteg rossz döntést hozunk, rossz útra kanyarodunk, és még többet rettegünk valami olyasmitől, ami talán nincs is, de elég, hogy egy másodpercre belénk költözzön a félelem, és onnantól kezdve nem hagy el minket. Legalábbis sokáig nem. Próbálsz élni és nevetni és szeretni, de belül egyre üresebbé válsz. Vajon miért van ez így? Vajon mennyire jó úgy végigélni az életünket, hogy egyszerre vagyunk ott abban a pillanatban, de mégsem érzékeljük igazán? Annyi rosszat cselekszünk az életünk folyamán, és igazából… igazából mit is kéne tenni? Leszarni, nem törődni saját magunkkal, és csak lebegni a levegőben, ameddig meg nem halunk mondjuk nyolcvankilenc évesen? Ez nem megy, s ezért cserébe folytonos gondolkodás és őrlődés a válasz. Őrlődünk, mert érzünk, mert lenni szeretnénk valakik, csak oly könnyen feladjuk, ha éppen nincsenek színek és szivárványok körülöttünk. Azt mondjuk a másiknak, sose add fel, pedig igazából mi tesszük ezt állandó jelleggel. Azt tanácsoljuk, amit egyszerűen nekünk kéne megfogadni, csupán ahhoz, túl hiúnak születtünk. Jahve őrizzen minket attól, hogy bevalljuk nyilvánosan a hibáinkat, hiszen ezt még magunk előtt sem merjük, akkor miért pont azzal kezdenénk, hogy kiállunk egy hatalmas tömeg elé és sorolni kezdjük a vétkeinket? De mi van akkor, ha már tükörbe sem tudunk nézni? Amikor minden szürkének látszik a sárga, vakító nap mögött? Amikor az apró csodák csak egy másodpercre bukkannak fel, aztán eltűnnek, mintha soha nem léteztek volna? Mi a legnagyobb tanács saját magunknak saját magunkról? “Hogy örökre ezt a testet és lelket kaptuk, bírd ki fiam a következő életedig”? Eléggé lehangoló, eléggé pesszimista, és talán erre szokták azt mondani, “én csak realista vagyok!”. Mi is az? De most komolyan, mi is az a realista? Aki pontosan felméri a helyzeteket, mindig a lehető legracionálisabb döntéseket hozza és épp ezért sohasem csalódik, sohasem hibázik, sohasem verik át? Ugyan már. Csak a realista képtelen veszíteni, képtelen bevallani, ha valami nem úgy történt, ahogy azt ő ésszerűen eltervezte. Neki nincs sorsszerűség, tények vannak.

Te mi vagy? A szürrealista a legjobbnak tűnő választás. A maga elvontságában ésszerű. Amúgy is, az összes hasonló kérdés csak ócska köntörfalazás és buta visszakérdezés előtti gyatra próbálkozás arra, hogy kimutassuk mennyire érdekel minket a másik. Valóban érdekel minket, és nem puszta udvarias kérdezgetés, mint a “na és te, hogy vagy mostanában”? Az emberek udvariasak és nem éreznek semmit. Az emberek éreznek és néha, a szokásostól eltérően sűrűben, udvariatlanok. Nincs több csoport.

Kint orkán jellegű szél hallatszik, nem ez az első nap, hanem már a negyedik, hogy ilyen időjárásban élünk, de vajon mi lesz a vége? Eső, zivatar, tornádó, villámlás, rombolás, hogy aztán kisüssön a nap, az ég megnyugodjon és minden békésen helyreálljon? Valamilyen szinten, minden boldogság előtt van egy kis vihar előtti csend. Lehet, most épp ez zajlik itt is. Nem tudom hol tartottam, és nem tudom, folytatni szeretném-e egyáltalán az elkezdett gondolatfonalat. Önmagunkról önmagunknak? Az egyik pillanatban tele vagyunk energiával, önbizalommal, majd pár nap múlva mély letargiába esünk, azt se tudjuk kik vagyunk, félünk és pánikolunk, mindent lemondva, hogy újabb pár nap után zavarodottan nézzük a tükörképünket, hogy mégis mit tettünk és hogyan barangoljunk ki ebből. Nem kaptunk térképet, és jobban félünk a végén a következményektől, mint az elején attól a nem tudjuk mitől. Akkor még csak anonymus volt, most már egészen lassan le is tudnánk festeni, oly tisztán ugrál előttünk. Mit is kéne csinálni? Hagyni a francba, csak azért is menni, legyőzni minden negatívat úgy, hogy közben egész végig attól rettegünk, mikor is essünk össze az utca közepén? Megzavarodott tudatállapot. Ilyenkor késő délután és este és hajnalban minden könnyebb, könnyebb kilépni a tömeg közé, mint reggel. Talán mert este nem látják az összezavart szempárokat, amikben kérdőjelek ücsörögnek. Talán mert este nem látjuk a reggeli fásultságot az embereken, és önmagunkon. Talán mert este jobb hangosan nevetni, mint reggel azért imádkozni, hogy csak észre ne vegyenek, pedig közben mi keressük a szemkontaktust kacéran embertársainkkal. Ilyenkor kettős személyiségek vagyunk, akik egymással küzdenek – mi pedig soha nem tudjuk biztosan, hogy ki fog nyerni éppen.

Néha meg vagyunk győződve az igazunkban, pedig épp rossz útra kanyarodtunk rá. Először megyünk előre rendíthetetlenül, abban a hiszemben, hogy a legjobb helyen vagyunk, de akkor hirtelen egy hatalmas nagy bumm, megállunk, a lábunk odafagy a talajhoz, mi pedig egyszerűen még megszólalni sem tudunk, csak nézünk előre. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy a másik utat kellett volna választani, ami lehet, hogy nem volt kidíszítve, ami lehet hogy csak sima fehér falakkal, monotonan volt megjelenítve, de akkor is a miénk lett volna. Persze, ugyanott lyukadunk ki, csak nem mindegy hogyan, hogy milyen állapotban érünk a másik kereszteződéshez vagy épp az út végéhez. A rossz út mindig jóval nagyobb bukkanok és széllökések és több feladatok hálózata. Ha egyszer már elbuktunk, az utána lévőknél már mindig ez lesz bennünk, “sok dolgot túléltem eddig, hát ezt is túlfogom”, és megyünk tovább hínárokon és félelmeken és sötétségen  és kizárt világon és bezárult társaságokon és próbákon és üres nevetéseken keresztül a végéig. Mert amit kiválasztasz, akármilyen is, de végig kell menned rajta. A jó mindig könnyebb, a rosszabb mindig nehezebb, de utóbbiból tanulhatsz a legtöbbet ahhoz, hogy lázasan erősebbé válj az élethez. S néha csak ez és az ehhez való tanácsok azok, amik veled vannak jó tanácsként – ilyenkor a klisék is a lehető legnagyobb számmal jelennek meg a gondolatainkban, hogy segíteni próbáljanak, kinevetjük, de nem kergetjük el őket. Szükségünk van erre, hogy a jóra szükség legyen. Már megint az egyensúly? Ne mondd már. Nem mondjuk, rájövünk. Ha a rossz utat választottuk, a közepére mindig rájövünk, hogy csak úgy vészelhetjük át az éppen zajló szakaszt, ha arra törekszünk, hogy megtaláljuk itt és most az egyensúlyt. Nem kell nagy dologra gondolni, hiszen az igazán nagy dolgok egy milliméternél is kisebbek.

Lehet direkt választja a tudat alattink a mellékutat? Hogy tanuljunk drasztikusan? Nem. Azért választjuk azt az utat, mert éppen akkor az tetszik nekünk a legjobban. A negatív mindig csábítóbb. Csak tudná az ember, hogy miért van ez így, ha nem is akarunk hibákról és nem hibákról tudni, ha egyszerűen csak élni szeretnénk, akkor mégis miért van ez így? Mindig lesznek akadályok, amiket így vagy úgy, de a lényeg, hogy átugorjuk. Mindig lesznek ledönthetetlen kérdőjelek, és felállíthatatlan felkiáltójelek. Mindig lesznek olyan percek, amikor nem lesznek tiszta gondolataink, mégis dönteni kell valahogy, utána meg már mit reklamálunk? A pénztárnál sem fogadnak el utólagosan semmit. Azt hiszem, csak egy mondat van erre: Menj előre, fordulj meg ha meg akarsz fordulni, csináld azt amit csinálni szeretnél, de kérlek, Jahvéért se akadj ki azon, ha elbuksz egy kiálló kődarabban, mert kutyabajod, csak menj tovább, hiszen úgyis el fogsz még bukni. Ezért csak egyetlen szó legyen a barátod: “És?”‘ Valahogy így kéne élni. Valahogy, valahogyan, valamikor, de mindenki ilyenné akar válni. Sikerül-e? Kicsit. Aztán úgyis előjön egy banánhéj, és minden kezdődik elölről. Ez az élet.