Márciusi levél, 2.0

.Kedves Nárciszt ültető, aki Felhőbe van csomagolva.

Néha nem tudom, hogy miért teszek dolgokat, és néha pedig pontosan tudom legbelül, hogy mi miért történik. Egyikre sem tudnám azt mondani, hogy ez így tökéletes, hiszen mindegyikben benne vannak azok a hibák, amik miatt a nap legváratlanabb perceiben felbukkanhatnak a kérdőjelek. S csak ülök, és nem teszek semmit sem, vagy olybá’ tűnik, mintha nem tennék ellenük semmit. Miért harcolsz? Kérdeznéd, én meg csak felnevetnék, hogy ezt pont te kérdezed? Te, akinek a legjobb haverja a folytonos elfutás, a folytonos elnézés, az örökös ide-oda lépegetés mert nem tudod lerakni a voksodat az igen vagy a nem mellett.

Tudod, azt hiszem, pont azért nem hiányzik, mert megbántottak a kimondott szavai. Szerinte én, szerintem ő – egy tipikus kapcsolati probléma a miénk. Meg nem értettség. Kitalálhatatlan szeretet. Eltörölt bizalmi játék, amit igyekszünk helyrehozni, mégsem tündöklünk a sikerben. Amikor valaki megkérdezi, hogy igazából mit szeretnék, akkor azt válaszolom, hogy nem tudom, mert tényleg nem tudom. Nem szeretném a régit, ami volt, s közben belül és annyi év után már tudom, hogy ennek sosem lesz igazán vége – valami régibe csomagolt újat szeretnék, amibe mondjuk a szereplők ugyanazok, az érzések is meg a kötődés, csak a helyzetek mások. Nem, a kötődés is más szintű lenne, igen, a kötődésből sem kellene a régi, abba már belehalnék, talán belehalnánk mindketten. Hiány…hiányod lassan jelenik meg, óvatos lettem, már nem mondom ki, még csak gondolni sem merek rá, kitörlöm mindenhonnan. Te is ezt szeretnéd, ezt is teszed. Van egy kapocs köztünk, ami már elvághatatlan, de közben pedig már nem tudunk jóba lenni egymással. Sosem felejtjük el egymást, hogy igazából külön utakon járjunk. Hát nem mókás? A többiek azért nem értik, akik nagyban nagy hangon és kérdőjelekkel az arcukon kritizálnak minket, ők azért nem értik, mert nekik nincs ilyen kapcsolat az életükbe – ilyen kapcsolat, amire a jókkal és rosszakkal együtt mindenkinek szüksége lenne, mert az ember csak az ilyen kapcsolat árán tanulja azt meg, hogy van és milyen tökéletesen bonyolult érzés, helyzet az, amikor a másik minden áldott másodpercben fontosabb, mint saját magunk. S megtanulunk mérlegelni a rengetegben. S megtanuljuk, hogy igenis van az elengedés és az elengedés között különbség. S megtanuljuk, hogy sokkal nehezebb az, ha az egész életedben csak magadra számíthattál és úgy nagyobb óriásibb öröm a siker, mint az, amikor segítséggel rugaszkodtál előre. S megtanulunk bízni a bizalmatlanságban is. S megtanuljuk, hogy a múlt nem veszik el, csak átalakul jelenné. S megtanulunk vitatkozni, aztán mosolyogni.

Mindig lesznek példák. Mindig lesz óceán, tenger, hajókázás, vattacukor, és kibérelt fiók a könyveinknek. Mindig lesz nosztalgia, nutella, Margitsziget, és elmondhatatlanul kacskaringós útszakasz ami a kislakáshoz vezet. Mindig lesz összezörrenés, összeölelkezés, fondü, és rózsaszínbe csomagolt rámosolygás a napfelkeltére. Mindig lesznek felhők, zokogás, ragyogás, és külön utakon lévő összetalálkozók.

Tudod, túl gyorsak vagyunk ahhoz, hogy türelmesen, csendben megvárjuk azt a pillanatot, amikor nem lenne semmi, csak hirtelen egymásra borulásos kibékülés. Túl zajosak vagyunk még mindig egymásnak. Ellenkezőek a hasonlóságban. Nincs gond. Tudat alatt is játszadozunk egymással, feszegetjük egymás érzéseit, feszegetjük azt, hogy ki meddig bírja tovább szó nélkül – egyikünk sem szeretne veszíteni, közben pedig mindkettőnket ez éltet. Az, hogy tudunk egymásról. Lehet, ezért léptem ki a virtuális térből. Lehet újabb játék az egész a részemről a te játékodra. Kíváncsi leszek, öt év múlva mi lesz, hol leszünk, milyenek leszünk, kik leszünk, hogy leszünk. Akiket nem kímélt az élet, azok egymásra találnak – s onnan tudhatják, hogy élnek, hogy nem a béke a főszerep.

Tudod, nem érdekel másnak a véleménye. A tied se jelenleg, amit mutatsz. Mert tudom, érzem, hogy bármi is a külvilág, te még nem felejtetted el, hogy milyen vagyok igazából – hogy nem vagyok rossz. Hogy nem vagyok az, aminek próbáltak és próbálnak beállítani azok, akik szerint végig hazudtam mindent, közben meg amikor a szemükbe mondom, azt mondják és a szemükben is látom, hogy ‘hát igen, te tényleg nem vagy az aki mások háta mögött beszél’. S azt már megtanultam, hogyha legalább egy ember teljesen, jobban megismert minket, mint saját magát, akkor már volt miért élnünk, akkor már sosem leszünk álruhás szellemek. S ha nekünk is van olyan, akivel jobban törődünk, mint magunkkal, akire legelőször gondolunk, ha baj van, akkor nem számít más, mert már vagyunk valakik. Vagyunk valakik.

Még nem veszíthetek, érzem. A sors életre ítélt, volt, hogy nem kímélt, vállalom. Mindent vállalok.
Vállalak.

Ölelés.
XY Példátlanlény