Strange Smile.

.Az légy, aki vagy. Hangzik el mindenhol ez a már-már klisének nevezhető, ismerős szignál. Az élet szignálja is lehetne, s talán valamilyen szinten az is, csak nem mindig olyan értelemben, ahogy mi azt szeretnénk. Azt gondoljuk, hogy nem mindig vagyunk képesek önmagunkat adni, mert ha ezt tennénk minden áldott másodpercben, akkor az emberiség elfordulna tőlünk. De miért is? Hiszen akkor ezek szerint mindenki csak egy szerepet játszik? Ezek szerint attól félünk, hogy mi lesz a mi álarcunkon túl? Hogy mi lesz akkor, ha lekerül rólunk? Érdekes, nem akartam most ezzel a bejegyzéssel levelet írni, nem is kezdtem ‘kedves …’-al, erre ahogy leírtam a második kérdőjelet, emlékek szálltak meg. Emlékek, amik szorosan kötődnek a levélformához. Úgy látszik, nem lehet elszakadni attól, amit elkezdtünk. Úgy látszik, nem lehet elszakadni attól, amibe beletetted magad. Tagadni lehet, küzdeni is lehet ellene, csak felesleges. Legyen levél, de a kezdés így marad, nincs kedves, nincs köszönés, nincs semmi se. De azért pokolian… pokolian kedves.

Emlékszel, amikor szelíden kiejtetted önmagadat a szádon először előttem? Csupa e betűs szavak, csupa mámoros pillanatok, csupa olyan dolog, amire már nem emlékszem, vagy csak igencsak homályosan. Azt hiszem, fokozatosan kezdek rájönni, hogy ami egykor a mindent jelentette, abból már csak szürke foltok maradtak vagy semmi sem. Akkor tehát mik voltunk? Mi volt, mi ez az egész köztünk? Megnyugtatnának a válaszok. Megnyugtatnának a válaszok, nem mástól, kizárólag tőled egy kávé mellett, egymással szemben ülve egy régimódi kávézóban. Kint sütne a nap, bár tudod, hétvégére vagy jövőhétre, szóval a lényeg, hogy a kettő közül valamikorra, rossz időt jósolnak. Mégsem érdekel senkit sem, hiszen hogy lehet rossz időre akár csak gondolni is ilyen csodálatos, napsütötte időben? Tavasz van, vagy mi a szösz, és pont ugyanilyenek vagyunk mi is. Nem emlékszünk, mégis szükségünk van arra, hogy meglegyen. Ha nincs, akkor a pánikbetegség és az elvonási tünetek a legjobb barátaink. Különlegesen elvagyunk zárva egymásba, pedig nem is beszélünk. Két szakaszos csendélet. Azt mondtad, nevetnének rajtad, rajtam mindig is nevettek, mert nevetségesen felháborító volt mindig is a kapcsolatunk. Téged érdekelnek, engem sosem érdekeltek ennyire – meg is látszik, most a te kedvedet lesik, te lettél az istenük. Mindig is az kedves az embereknek, aki nem mond a szemükbe semmit, aki azt teszi így vagy úgy, amit elvárnak tőle. Külvilági vagy. Pont annyira számít az emberek véleménye, mint amennyire az, hogy szeressenek téged, mert te sem tudod elviselni, ha utálnak. Talán ez a kapocs köztünk. A kapocs a szeretet, de már rég nem úgy, ahogy normális. Egyet se félj, képtelen vagyok utálni, ezért is maradtam ki az egészből. Lemorzsolódtam, hogy ne álarcoskodjak minden második nap. Egy időszak volt. Jó volt. De már szét kell szakítani, szét kellett szakítani, mert már túl naggyá nőtte ki magát. Most olyan tökéletesnek tűnik minden, tudod, azt hittem jobban fog fájni. És fáj is, hiányzik is, üresség is van, de többet vártam. Tudod, lehet az a baj meg jó, hogy most már fokozatosan döbbenek rá a gondolatok által a különböző helyzetekben, hogy mi volt ott a lényeg, hogy mit kell beismerni, és hogy az egész mit is takar igazán. Talán ez a kulcsa mindennek. Talán neked is. Mindenféleképpen könnyebb így elengedni azt, amit éppen el kell. Ne félj, téged teljes valódban úgysem tudlak majd kitörölni, nem is szeretném, de te se engem. Kapcsolódva vagyunk a Mars peremén. Mondj egy állatot, amiben csak “e” magánhangzó szerepel! Eszembe jutott, vajon mondanál? Egy másodperced van a válaszra. Egy másodperced van a döntésekre. Több ezer kilométeres hajfonat. Nem is, igen is, talán is. Egy másodperc.

Néha jó dolog döntésképtelenként utazni a városban. Csak nézel szerteszét, nyitott szemmel, és az jár a fejedben, hogy minden jár a fejedben. Hogy már kezdted elfelejteni az apró csodákat körülötted, és most mily elvarázsolódva nézed az eget, a rózsaszín eget és a lemenő napot. Emberek az utcán, a vonaton, sorsuk, terveik, álmaik, történéseik vannak, s ebben a kis időben eggyé válunk velük, hogy aztán folytassuk tovább az utunkat. Tőlük könnyű elválni, pedig lehet, hogy az egyik utas vagy járkáló épp olyan, mint mi magunk, lehet, hogy lelkitársak lennénk vele, ha közelebbről ismernénk. Vagy lehet, az a totálisan tökéletes szerelem, aki éppen az előbb biciklizett el előttünk a Szabadság hídon, vagy aki alig pár centire ült tőlünk a metrón. Idegen sorsok, idegen lelkek, valódi és megfejthetetlen személyiségek, akármerre is pillantunk. Mégsem vesszük észre, oly természetesnek tűnik minden. Te is természetes vagy. Mindenki természetes, megszokott, és tervszerű.

Tervszerűek vagyunk a hatalmas végtelenben. Tőlük könnyű elszakadni, mintha sosem találkoztunk volna velük, mert nem okoznak fájdalmat a kiejtett mondataik, hiszen nem csevegünk velük olyan dologról, amivel megismerhetnek minket. Sőt, sétálunk, és egyáltalán nem beszélgetünk. Csak elsétálunk nap, mint nap más és más, több millió ember mellett. És mit csinálunk? Telefont pötyögünk a piros metrón, könyvet olvasunk a kék metrón, nézünk ki az ablakon a héven, zenét hallgatunk az utcán, cigarettázunk és nevetünk várás közben a sötétben. Néha mosolygunk az idegenekre, de azért fura, nem igaz? Annyira megszokott az egész, hogy már senki sem tűnik idegennek, pedig soha nem látjuk őket megint. A megszokottság hétköznapi. A megszokottság azaz, hogy tudjuk, nem történhet semmi baj, mert a napok ugyanolyanok – abból a szempontból, hogy mindig is lesznek emberek körülöttünk.

Kecske.
Lepke.
Teve.
Medve.