Márciusi levél.. Kedves F.

(saját kép).

.Kedves Felhő,

Ella Eyre száma szól, én meg késztetést érzek rá, hogy felálljak táncolni, hogy egymás után öntögessem magamba a fröccsöt, hogy másik kezemben pedig mindig egy szál cigaretta legyen. Közben pedig szakadna az eső, ez a szám üvöltene egymás után a valós jelenetben is, komoly arckifejezés jellemezne, talán még nem is nevetnék, csak néha egy kicsit, de ez így lenne tökéletes. Mert mi így voltunk tökéletesek, legalábbis utánad így lettem tökéletes. Már régen belefáradtam abba, hogyha megbántasz, ne mutassam ki – már régen belefáradtam az álarcokkal tarkított igazságokba, a mendemondákba, a karikás szemeidbe amikor éppen előző este egy vázát törtünk el a padlón. Már régen belefáradtam egymásba ahhoz, hogy csakúgy egyszerűen, egy gombnyomásira kilépjek a kettősünkből még akkor is, ha te már rég kiléptél. A fröccsök száma nem arra való, hogy megsemmisítse, hogy kitörölje azokat az emlékeket, amik megtörténtek, hanem csak arra valók, hogy egy kis időre elfelejtesse velünk a régmúltat, a valóságot. S ha egyszer sikerül ilyen állapotba esnünk, akkor függővé vállunk az irányába, újból és újból át akarjuk élni, újból és újból bele akarunk menekülni a tökéletes mézes-mázos képzeletbeli mámoros órákba, s ha ne adj isten nem sikerül valami miatt, akkor ordítunk, toporzékolunk, egyszerűen minden elvonási-tünet jelentkezik rajtunk és mindegyiket el is játsszuk. Ez is egy állapot. A függök állapota, hát nem látod? Minden ember mindentől és mindenkitől képes függni, nem kell ahhoz kábítószer ó dehogyis kell,  és ha ezeket nem kapja meg, akkor produkál.

Hallucinációk. Képzelt rosszullét a sötét utcán, egy kocsinak dőlve. Átszaladás az úton, hogy megölelj egy ismeretlent. Kérdések, amikre másnap úgyse emlékszel. Tettek, amik csakúgy jönnek, amiket reggelre úgyis megbánsz. Valóságok. Álmok. Hallucinációk mindenhol.

Emlékszel, amikor azt mondtam, szeretlek? Erre tettük fel utána az egész elromlásunkat, a lejtőn lebukdácsolást, erre tettünk fel mindent, erre az egyetlen vallomásra, mert könnyebb volt egy szóra fogni az egészet, mint arra, hogy kudarcot vallottunk egymással. Fura látni, hogy már dohányzol. Hogy már iszol. Velem ezt nem csináltad, akkor még nem csináltad, talán ha ezt tetted volna, akkor nem gondoltam volna úgy rád, mint a biztonságos támaszomra. Talán akkor nem lettél volna a biztonság, ami megtart, ami visszahúz, aki mellett bármit tehetek gondolkodás nélkül, mert egy erős kötél, ami visszaránt, aki mellett sosem féltem, aki mellett soha nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Talán akkor soha nem lettünk volna jóba. Bűntudatot érzek, pedig belül tudom, nem kéne, mégis ezt érzem. Bűntudatot, hiszen a szavakkal nagyon szíven szúróan tudsz bánni, ugye ezt te is tudod? Hát persze, hogy igen. A legutoljára kimondott szavaid még mindig itt duruzsolnak a fülem mellett, mint valami örökös démonok. Ezért döntöttem amellett, ami mellett döntöttem, és nem másért, nem más valakiért. Lehet észre sem veszed, lehet észre sem veszem, lehet észre sem vesszük a megadott pontokat a kapcsolatunk között, amiket csak össze kéne huzigálni és kész ennyi lenne, nem lenne tovább, lezárás lenne meg egyperces béke. Talán már a sors is csak nevetni tud rajtunk, lehet az eső is azért esik mostanában ilyen sűrűn, mert könnyesre röhögi magát a szerencsétlenkedésünkön, a sehová sem jutó vitáinkon. Semmit sem változtál, még mindig lefordítod a mondataimat a saját szótáraddal, elhiszed magadnak hogy csak és kizárólag az a helyes értelmezése, én pedig mondhatok bármit, meg sem hallod. Semmit sem változtam, ha veled beszélek – még mindig fülig érő mosollyal írok minden egyes betűt, még mindig képes vagy megríkatni egyetlen egy betűvel is akár, még mindig képes vagyok úgy gondolni rád, mint az egyik legfontosabb emberre az életemben. Csak már nem veszekszem, ha nem muszáj. Semmit sem változtunk, ha egymással beszélgetünk. Azt hiszem, mindig is ez volt a legcsábítóbb – hogyha veled vagyok, akkor olybá’ tűnik, mintha az egész Univerzum, de az élet mindenesetre megállt volna.

Lekarcolt árnyoldal. Gondolatokkal felraktározott pillanatok. Moziba illő jelenetek. Elkiabált mozdulatok, amiket a balerinák is megirigyelhetnének. Lelakatolt járdák, és macskaköves utak.

Ella Eyre szól még mindig, vagy épp újból, mert a ‘volna’ és a most leírt szavak között egy kisebb szünet eltelt. Lenyugodtam. Most, ebben a percben már nem érzek késztetést a táncra, nem érzek késztetést rengeteg fröccsre, mondjuk csak egyre, és nem érzek késztetést arra, hogy cigarettázzam, de azért az egyik kezembe lenne egy szál, mert tudod, megnyugtató érzés, ha füst jön ki a szádból és valami egészségtelennek titulált káros dolog megy be a testedbe. A veszély mindig jobban csábít, mindig jobban ösztönözz, mint az egyszerűséget megőrző jó. Tudod, visszatérve a leírt szavakhoz, annyira arra az egy szóra fogtunk mindent, hogy most elkezdtünk megijedni attól, ami tényleg a kapcsolatunk akkori lezárását jelentette. Hogy mindketten felálltunk egymás mellől, mert más felé vezetett minket el hirtelen az élet. Mert szünetet kellett tartanunk egymástól, hogy megismerjünk, hogy megtapasztaljunk valami újat, valami régit, valami mást, hogy milyen az, amikor nem ketten vagyunk, hanem egyedül. Az élet azt hitte, hogy majd örülni fogunk egymásnak, hogy könnyen újból ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, amikor majd megint egymás felé sodor minket, de azzal még ő sem számított, hogy mennyire gyávák vagyunk és önfejűek. De nem adja fel. Ugye nem adja fel? Hiszen csak egy lökés kell, egy még nagyobb Jahve lökés, és minden rendben lesz. Miért van az, hogy ilyenben még mindig hiszek? Miért van az, hogy élvezem?

Hála-cetlik. Eső kopog az ablakon. Kérlek, ne haragudj, van öngyújtód? Kérlek, ne haragudj, van egy pillanatod emlékezni?

Ölelés.
XY Példátlanlény