Már február… Levél.

Kedves Felhő,

Lázasan behozom a lemaradásomat. Hónapokig nem írtam neked, most meg majdnem kétnaponta levelet írok a felhőnek. Nem tudnám megmondani, hogy melyik a rosszabb, s tudod, nem is szeretném megmondani, nem akarok ilyeneken gondolkodni, de ez a fajta írás megnyugtat. Talán mert azt érzem, hogy ilyenkor kibeszélem magamból, ha felhősen is, ha csupa-csupa ködös megfogalmazással is, amit lehet csak én értek vagy még én sem értek, de mégis megnyugszom tőle. Tőled. Hát nem fura? Csütörtök este, amikor vártam a keletiben a vonatot, egy képzeletbeli jelenet tárult a szemeim elé. Az agy néha megvicceli az embert, a hideg felébreszti a képzelőerőt. Ott voltunk egymás mellett, ideges voltam és feszült, lehetséges, hogy ezért érzem magam ilyennek ebben a pillanatban is, lehet ezért keltem fel így, ezért aludtam el így, mert nem tudtam teljesen megszabadulni attól, amit elém vetítettek odafentről. Ha már okokat keresünk mindenre, ugye, hát keresünk nagy okokat. Beszéltünk, mozgott a szánk, mégsem tudnám visszaidézni a szavakat, a hangunkat. Mint valami némafilm az egész, s mégis körülvett minket a zaj. És a sötétben sétálás eszembe juttatta, hogy átgondoljak, sorba tegyek mindent, mármint a gondolatok és a történések, akár jelen és akár múlt és akár jövő szempontjából. S tudod, mindig akkor kerülök ilyen állapotba, amikor az életembe csöppensz. Ezt ott, éjfélkor, a hidegben mondatta ki velem valami, ami belülről mindig lát. Fogja a kezemet, és nem enged el. Döntések jöhetnek, vacillálhatok, ordibálhatok a kihalt vagy zsúfolt utcán, belenevethetek a csendbe vagy épp egy tömeg közé, összeeshetek és felállhatok, nem számít, mert van bennem valami, ami megvéd, és ez teljesen más, mint egy beépített, felemelt, erős fal. Kettős érzések, rengeteg több szálon futó hangulat. De nem tudlak elengedni, maximálisan ragaszkodom e boldogság kicsiny sarkába, pedig a többi mind azt mutatja, hogy ez a helyzet, ez a kapcsolat nem éppen jó hatással bíró valami. Mert ez már csak valami megmagyarázhatatlan fonál, ami már nem is lehet kapaszkodónak mondani – legalábbis, már nem szeretnék kapaszkodónak hinni. Buták vagyunk mi emberek, ebből is kiderül. Mindent megteszünk egy csepp boldogságért, s ezért mindent, de mindent elviselünk panaszkodás nélkül. Pedig aztán hogy is van ez? Mondjam azt, eleve nem kellettél volna, eleve nem kellettem volna, eleve nem kellett volna ez a kapcsolat egyikünknek se, a világnak se? Közepesen hazudnék. Kellett is, nem is kellett, szükség is volt rá, nem is volt rá szükség, a miénk volt, a tied volt, a mindenkié volt, s közben mégsem volt senkié,  hogy végeredményben az emberekké legyen. Eléggé nevetséges. Eléggé nevetségesek vagyunk. Szóval, ilyen gondolatokat és képzelgéseket is magába foglal néha a Keleti Pályaudvar. Ilyen történeteket, amik még másnap is feszültté teszik az embert, mert mi másért tenne idegessé minden más, vagy mindenki más? Senki nem szereti, ha nem ő irányítja saját magát. Senki nem szeret kiszolgáltatott lenni, még önmagának sem. Senki nem szereti, ha nem tudatosan történnek a dolgok maga körül, s ezekben én sem vagyok kivétel. Vannak kimondott, odabiggyesztett, mások által mondott mondatok, amikre legyint az ember, de aztán pár hét, pár hónap után előjön, hogy elbizonytalanítson minket. Mindig az erősebbet akarjuk elbizonytalanítani, mert tudjuk, hogy csak így győzhetjük le. Te is ezt csináltad, s nekik is ez a legjobb eszközük az életre. Hatásos, nézd csak meg, s ha elérik, akkor már eszükbe sem jut keresni, mert úgy gondolják, legyőztek. Pedig csak a számítók és a kétszínűek gondolkodnak úgy, hogy vannak gyengék és bátrak, s a gyengeség az mennyire cseszettül gáz dolog. Már miért lenne az? Minden ember gyengeségből és erősségből áll össze – miért kéne valamit is szégyellni? Buta, aki így gondolkodik, és nem az intellektuálisát kérdőjelezem meg. A butaságot nem csak az észre lehet használni. Sőt.

Leveleket írok neked, februárban, pedig azt hiszem, meg sem érdemelnéd. Meg sem érdemelnénk. Azt szokták mondani, hogy többnyire hátsószándékon alakulnak a kapcsolatok. Ez is a gondolataim közé került az esti séta folyamán, és tudod, utáltam magamat érte, mint ahogy akkor is utálom magamat, ha egy másodpercre, egy _másodpercre utálok valakit. Ha én egy másodpercet nem bírok elviselni, akkor ti hogy vagytok képesek órákat, heteket, hónapokat, éveket eltölteni úgy, hogy nem szerettek valakit és úgy tesztek, mintha az illető nem is létezne? Meg kéne tanulnom, talán majd lesz egy ilyen foglalkozás: Tanulj meg utálni!, Alaptanfolyam. Ára: 25,400 Ft. Lesz majd haladó meg profi csoport is, a végén pedig kapsz egy oklevelet, amire rá lesz írva, hogy XY sikeresen elvégezte a tanfolyamot, mától képes utálni!,  s mindenféle ilyen szituációs feladatok lesznek, hogy minél jobban beleköss és bunkón lenéz és kitörölj másokat abban az adott pillanatban. Hogy ne számítsanak az érzelmek, mert feleslegesek, mert csak gátolnak abban, hogy magaddal karöltve élj. Egyszer megnéznék egy ilyet. Egyszer talán megcsinálom. Egyszer talán megcsináljuk. Kicsit szarkasztikus vagyok, azt hiszem bevallhatom, de még szokom az embereket úgy, hogy igazából ismerem őket. Az élet egy paradoxonos luftballon, ami bármikor kipukkadhat. Tudod, mit szeretek bennük? Hogy minden ember képes minden másodpercben tanítani valami újat, hogy folyamatosan képesek megújulni, és ezt most bármilyen értelemben kell érteni. Azt hiszem, csak ez számít, hiszen amikor már nem tudnak meglepni semmivel, amikor már nincsenek meglepetések, akkor kezdtél el végérvényesen kiüresedni, akkor kezdtél el fehérebb lenni az egyszerű vászonnál is. Túl sok a kérdés, a tett, a kérdőjelbe csomagolt döntéshozatal, a kaland, a csend, a zaj, az új, a régi, a múlt, a jelen, az elszakadás, a meg nem értettség, a hallgatóság? Jól éled az életed.

Tanultam a napokban valamit, most megosztom veled, Felhőm: csak az vesz valamit magára, akinek a lelkiismerete nem hófehér azzal a dologgal kapcsolatban, vagy eleve labilis lábakon áll, kifelé mégis az összeszedettséget mutatja. Pedig ezt már sokan elmondták, de mégsem olyan sokan mint kéne, hogy nem szabad azt mutatni hogy minden rendben, amikor nincs minden rendben. Ez nem úri viselkedés, hogy felveszed a mindennapos, menő álarcodat. Ez nem úri viselkedés, hanem a legnagyobb butaság, amivel csak önmagadat lassítod le, hogy összebarátkozz önmagaddal, hogy kiismerd a világot. Tudod, újra tanulunk mindent. Ha valamit biztosan tudunk, azt is folyamatosan újra kapjuk az élettől, hogy kiegészítsük, hogy egy tisztább és teljes képet kapjunk a Nagy Igazságok Földjéről. Van még egy, a barátok nem csak a boldogságban barátok. A közeliek még hajnal négykor is felhívnak egy hogy vagy-gyal.

‘Az önismeret azt jelenti, hogy a világ összes emberi tulajdonsága ott van bennem, csak még esetleg nem kerültem olyan élethelyzetbe, hogy mindezt felismerjem.’ Cs.I

Tudod, amióta nincs telefonom, három hete lassan, azóta nagyobb fokozatban kapom az önismeret-dózist. Már annyira megszoktam, hogy elszoktam az elektronikus kütyütől. Az egésznek így kell történnie, a mindenséget kapjuk nem egy dobozból, hanem magunkból. Filozofálgatunk, és mindenestül kiadjuk magunkat, hogy aztán mégis megtartsuk a kellő pillanatban a három lépés távolságot. Szükségem van mostanában a tökéletes pillanatokra, hogy ne zuhanjak le.

Ölelés,
XY példátlanlény.