Január Pesten…Levél.

Kedves Felhő,

Régen írtam már neked levelet.  Elkezdeni sem tudom már, a hangomat sem találom, mégis írok. T.S.Eliotot olvasok közben, három nappal ezelőtt hajnalban láttam az Augusztus Oklahomában című filmet és tudod, tetszene neked. Magamra ismertem Barbaraként. Mi értelme erősnek lenni, amikor a végén nem marad senkid sem? Aztán pedig mégis, csak leköt az, hogy erős maradj. ‘Jelen idő és múlt idő / A jövő időben talán jelen van, / S a jövő idő ott a múlt időben. / Ha minden idő örökké jelen, / Úgy minden idő helyrehozhatatlan. / A lehetett volna elvont fogalom / És csak egy kiokoskodott világban / Marad meg mint állandó lehetőség. /’ Éppen most olvasom, megmarad, belém ég és beléd ég és belétek ég, minden leírt szó. Az baj, ha az ember senkitől sem fél, mert tudja, mindenkinél nagyobbat tud ordítani? Mindenkit túlordítok, téged is, aki oda-vissza játszadozik csupán, s talán már semmit sem gondol komolyan. S lehet, hogy ugyanezt gondolod rólam jelen pillanatban. Nem tudom, ez most jó vagy rossz, nem tudom a saját véleményemet erről. Mit kéne éreznem a semmi helyett? Látom a néha leírt szavaidat hozzám, látom ahogy válaszolok, látom a nevetésemet ami annyira felhőtlen, de nem látok semmit belül, mind-mind üres lyuk a fejemben. Üres, tátongó lyuk maradtál volna? Létezel, mert szükségem van rá, rád. Létezel, mert szükséged van rá, rám. Rám? Szükséged? Azt hiszem, most kacagnom kell. ‘Menj, menj, szólt a madár: az emberek / Túl sok valóságot nem bírnak el. / Múlt idő és jövő idő / Ami lehetett volna és az, ami volt / Egy célba fut és az mindig jelen van./’ Kacagnom kell, ahogy írok. Nincs érzelmem. Nincsenek érzelmeim, csupán ordítások és nevetések. Legalább ezek még szívből jönnek, mondanád, én meg grimaszolva azt mondanám, ‘ja, még szerencse’. Pedig igazából nem is szerencse, mondjuk, nem is szerencsétlenség, a kettő között valami kis híd, mert nagy hidat látni lehetetlen. Nagyokat álmodtunk, pedig a kicsik sem jöttek össze sosem. ‘Csak azt mondhatom, ott voltunk, de mondhatom, hogy hol. / És nem mondhatom, hogy meddig, mert az megjelölné az időben./’ T.S.Eliot nagyon tudott valamit, látod, néha olybá’ tűnik az egész, hogy a költők jobban ismernek bennünket, mint mi saját magunkat. Legalábbis némelyik, nem mindegyik. Petőfit sosem bírtam, mégis ötösre tudom még mindig az életét, költészetét, álmomból felkeltve is elmondok mindent róla… Tehát ilyen az, amikor valakit, valamit nem szeretünk? Szóról-szóra, életéről-életre ismerjük? Kísérteties. A rádöbbenés.

Régen írtam már neked levelet, most is csak egymás mellé, mögé írt szavakból áll az egész. Értelme? Talán nincs is sok, talán nem is kell, hogy legyen sőt, nincs szükség rá hogy megértsük. Ez csak zaj a csendben, csendből kivett hang. Tudod, minden mozdulatot és viselkedést, olyan természetesnek vettem, és meg sem fordult a fejemben, hogy talán egyszer majd elveszíthetem. Hogy elveszíthetjük azt, amit nagy kudarcok közepette felépítettünk. ‘Kezdetemben a vég. Egymást követve / Házak épülnek, hullnak, szétesnek, magasodnak, / Lehordatnak, pusztulnak, helyreállnak, vagy ahol álltak, / Mező van most, vagy gyár, vagy bekötő ./’ Mindenki olyan okosnak mutatja magát, pedig igazából a helyünkbe sem tudja képzelni magát, és nem azért, mert buták, mert nem. Senkit sem butáztam még le.  Most mégis megteszik, miért nem látják azt a lányt, akit megismertek? Miért nem hiszik el, hogy a látszat nem az, amit más mutat, hanem amit a kirakat mögött mutattam nekik? Nem tudják a körülményeket, csak azt látják, ami a felszínen zajlik… Mióta lettek ilyenek? Nem zavar a lenézem-a-másikat, nem zavar a hirtelen átfordulás az írás terén, nem érdekel ha a hátam mögött megy a dumálás, sosem érdekelt, mert én nem teszem. Csak az zavar, ha nem a szemembe mondják. Az nagyon tud irritálni. Tudod, ismerkedem a világgal, az emberekkel, ismételten. Hideg is van. Sokáig igyekeztem a tavasz szelét bevonzani, de ha a nagy tömeg inkább elhitte a telet, akkor tényleg tél lesz, s itt van tessék havazás, fehérség, mínuszok, bacik, megfagyások. Ezek után, senki ne panaszkodjon. Ezek után, miért is panaszkodna. ZUP és T.S.Eliot, és Sugarbird-botrány cikk olvasása, mert szembejött. Végre egy intelligensen leírt vélemény. A mai világban minden a tökéletes marketing, a tökéletes reklámkirakat, a többi pedig csak másodlagos. Mindenki több olvasót, vevőt, karriert, hatalmat akar, és ezért néha még az elveiért is képes lemondani. Több lájk kell? Akkor felejtsük el magunkat, a gondolatainkat, s írjunk cikket az éppen a médiaközpontban lévő Oravecz Nóriról! Vagy vegyünk el mindent, s felvont orral mondjuk azt, ‘remélem, majd visszakapod, mert megérdemled.’ Senkinek sincs joga nagy szavakkal dobálózni. Már mindenki ír mindenkiről. Aztán pedig három a magyar igazság, minden el van felejtődve, mert az egész nem volt komoly. Tudod, én nem így szeretném csinálni. Én az egészben az írást imádom, és tudom hogy megérted, hiszen neked is az a minden. Hangulatingadozásokkal ide-oda szállingózók, megyek és jövök, töltekezem és összeesem, de nem támaszkodom senkire, de szívből teszem mindazt amit teszek. Jó, vagy éppen rossz… amúgy sem lehet kettészakítani a kettőt. Nem léteznek kategóriák. A lényeg valami olyasmi lenne, hogy amennyi energiánk elmegy az ítélkezésben, ahelyett meg is ismerhetnénk a másikat.

Régen írtam már neked levelet. ‘Egyetlen bölcsességük van, amit még remélhetünk, / Az alázat bölcsessége: az alázat végtelen./ Régen írtam már neked levelet, és most is tömöm a butaságokkal, igaz? Én írok, te oda-vissza játszadozol, elég mókásak vagyunk, kitalálhatatlanok. Lehet ez a titkunk: egymás nélkül élni, mégis együtt lenni. Akármit is jelentsen ez a mondat. Akármit is jelentsünk. Tudod, meglepődnék, ha válaszolnál, de…de azért tetszene. Gondolatokkal teletűzdelt Olimpia.

Ölelés.
XYpéldátlanlény.