JAKPASS Offline 2.0: Penészes Befőtt

(elrontottan gyönyörű. és most nem azért, mert saját kép. hanem azért, amilyen emléket nyújt ez a kép).

.Nem tudom mennyit érünk valójában az életben, s azt sem tudom, hogy melyik pillanatokat érdemes tényleg igazán megfogni és felírni a kisfüzetbe, a csalódás ellenszerét sem tudom, s még csak az örökös boldogságot sem tudom hogyan kell biztosítani az embereknek, de viszont abban biztos vagyok, hogy minden egyes JAKPASS kivált valamit. Add valamit az ott ülő lelkeknek; talán csak egy pillantás, egy kitörölhetetlen visszaemlékezés, egy elmondott szókapcsolat, egy nevetés, egy félmosoly, egy zene kapcsán, de olyasmit sugározz az egész légkör, ami nem jön szembe minden utcasarkon. Ezekért a percekért élek. Az olyan percekért, amik hatással vannak rám, ránk. Amink belénk vésődnek, s tehetünk bármit, bennünk is maradnak.  A művészetben élek, a művészetért élek; tegnap vagy ma? Nem tudnám pontosan megmondani az időt, az idővel nem vagyunk összekötve, én másképp kötöm az emlékeimet össze. A művészetben élek – tehát valamelyik nap ezt fogalmaztam meg, hiszen nem kell mindenben tudatosnak lennünk, nem kell minden magától értetődött a kezdetektől megfogalmazni. Ha eljön a pillanat, eljön a pillanat.  S itt, ezeken az estéken, minden összekerül. Kedvelem, ha előbb érünk oda, s elcsípjük, élvezhetjük a próbazenélést, hogy minden jól működjön. Az élet is egy behangolás. Amikor egy kisebb faluban megszólal a templom harangja, ezzel jelezve a közösség erejét, szellemét, vagy az időt, vagy bármi mást, de megszólal, és minden egyes ott élő ember tudja, hogy most mi történik, s összenevetnek, mert biztonságban vannak így, együtt. Én is ezt érzem minden ilyen estén. Biztonságot. Nyugodtságot. S azért ez egy ilyen rohanó világban elég szükséges, nem igaz? Egy csoda.

‘A kertben sok krizantém volt és büdöske. A nagymama nem is ültetett mást, igaz, néha volt saját paradicsomuk, ha nagyapa éppen úgy akarta, de azt is anyám locsolta. Én már régen jártam a padláson,de amikor a nagyapa beteg lett, a rokonok eljöttek, és azt mondták,kitakarítják a padlást. Hallottam, hogy a dédmama faragott tükrében nem szabad belenézni, de újabban, amikor nem tudok rögtön elaludni,azon gondolkodom, mi lenne. Nagyapa egyébként nem érte meg a százat, noha én azt hittem, olyan, hogy ő nincs, nem lehet. Ahogy múlik az idő, azt kell látnom, igazam van, ahogy abban is, hogy a macskákhoz is csak azért vonzódom, mert a dédmama lelke beleköltözött anyám fekete, Micu nevű macskájába. Bár a macska nem élt sokáig, én innentől fogva tudom, hogy a dédmama lelke oly nyughatatlan, hogy egyik macskából jár a másikba, és mindig abba, ami éppen a közelemben van. A mostanit még nem láttam.’
/Bencsik Orsolya – Macskainvázió nagyapáéknál részlet /

 Bencsik Orsolya. Csutak Gabriella. Szabó Imola Julianna. Szőcs Petra.
és a Tempered Spirits.

A környék és a helyszín változatlan, már-már lassan megszokottá válik. A karácsonyiasan, feldíszített deák térről sétálunk át a dohány utcában lévő Roham Bárba; a fénytől a fénybe. Imádom a kivilágított utcákat, a hatalmas fenyőfákat, a még nagyobb adventi koszorút a tér közepén. S imádom, amikor ebből a hihetetlen hálás állapotból nem zökkent ki, hanem benne tart az a felolvasóest, amiről éppen szó van. Kedveltem a zenéket, amiket gitáron játszottak behangolás-, összejátszás gyanánt, amíg el nem kezdődött az egész. Szólt a zene, elkezdtek égni a gyertyák, a lámpa, a székek oda-vissza meglelték helyüket, halk beszédfoszlányok és nevetések, aztán hirtelen elcsendesedett minden, mindenki a helyére került, és elkezdődött az este. Olvastak és zenéltek. Nagymamák és nagypapák volt a téma. Míg az előző esten a legösszetettebb emberek ültek azon a színpadon, most a legaranyosabbak. Mosolyogtál, s halkan felnevettél velük együtt, amikor össze-vissza mutatták be az éppen jövő verset. Az egészben volt valami báj. Érezted az izgalmat, azt hogy ez nem a kétszázhuszadik ilyen felolvasóestjük és nem a háromszázhatvanadik tévés szerepük, mint a mostaniaknak általában, hanem ez tényleg emberséges, közeli, és valami jobb. Ültél, s hallgattad a kisebb írásokat, a hosszabb lélegzetvételű írásokat, és a verseket, s csak hallgattad meg mosolyogtál. Ennyi a recept: élvezd a másodperceket. Is.

‘Nagyanyám mindig belső
szerveket látott a kávézaccban.
Azt hazudta, pillangók.
A kínai kávéskészletben mindig
sütött a nap, a pagodák, források
és tuják mögött virágról virágra
szálltak a májak, vesék, tüdők.

Lyukat fúrt a vákuumcsomag aljára,
ott szivárogtatta ki a drága nesszt titokban,
mert tata fösvény volt rosszabb napokon.

Ha nyílt az ajtó, nagyanyám kínosan
becsúsztatta a csészét a könyvsorok mögé,
aztán éjszaka, mikor tata már horkolt,
csendben elmosogatta.’
(Szőcs Petra: Zacc részlet)

S talán nem is kell több ahhoz, hogy valaki igazán Valaki lehessen. Embernek kell maradni minden helyzet után, minden pillanatban,  s úgy hiszem, ezen az estén is sikerült ezt bemutatniuk. Egyszerre vagy jelen a múltadban, s a jelenedben egyaránt, s ez olyan jó; sok mindent tanul az emberlánya/fia az ilyen programokon. Például azt, hogy milyen sok butaságot elkövetett az életében, hogy bántott meg személyeket, hogy vált szét ketté egy család, hogy az élet mint egy hullámvasút csak megy és megy, nekünk pedig néha ki kell szállni, hogy magunkból kiszállva megpróbáljuk megcsinálni a feladatokat, amiket kaptunk a sorstól, de hiába történtek ezek, szükség volt rájuk, hogy most úgy üljünk ezeken a JAKPassokon, mint ahogy ülünk. Igen, ezeket mind – tessék? Hogy ezt az élettől is meg lehet tanulni? Igen, de nem így, ahogy tőlük, akik hozzák és hozzák az írásaikat. Kincsesbánya. Mámoros tánc, bemutatott tánc nélkül; Bencsik Orsolya cha-cha-cha, Szőcs Petra kortárs jazz tánc, Csutak Gabi pedig foxtrott. Szabó Imola Julianna, pedig az összekötő erő, ami újból és újból összeköt valakiket.
Boldogságos Ünnepeket Kívánok, és egy ihletben gazdag 2014-es évet!

(fotók: Hegedűs Gyöngyi)
– utolsó előtti képen, hello! vannak pillanatok, amikor azt sem tudjuk mi történik, csak történik; úgy látszik, a nemtudás a lételemem.