Mephisto vagy Mefisztó? Alföldi a Vígben 2.0

(forrás: google -> divány.hu)

.Én nagyon imádom, hogy Alföldi Róbert a Vígszínházban van, hogy ott adtak elő két darabot azok közül, amiket ő rendezett. Vagy utálod, vagy szereted, de ha az első lép érvényben nálad, akkor megkérdezted már magadtól, hogy miért van ez? Miért nem bírod őt? Egy jó ember, s kiváló rendező, aki nem szabályokat görget maga előtt és nem azt nézi, hogy olyanokat tegyen, amiket mindenki elfogad, hanem olyan szabadsággal csinálja amit csinál, hogy mindenki példát vehetne róla. Nem azt kéne nézni, hogy mindenkinek megfeleljünk, mert mindenkinek úgysem lehet – hanem legyünk azzal tisztában, fogadjuk el, hogy adjuk ki magunkból a 120%-ot, s aztán majd akit érdekel, az jön és megnézi. Nem szerethet mindenki, ezzel ő is tisztában van, de aki szeret, az ki is mutatja, az ott is lesz mindvégig, amíg végleg le nem kapcsolják a villanyt.

S, hogy most melyik darabról van szó? A Danton halála után, a Mephisto került terítékre december harmadikán, hétórás kezdéssel. Klaus Mann könyve, és a német-magyar film alapján jött létre az előadás. Néha olyan érzésem volt, mintha magát a filmet nézném, mintha otthon ülnék a kanapén egy forró kávéval, s csak nézném a tévében levetített történelmet. De ott ültem, Stohl András volt Hendrik Höfgen, a színész, a színész akire mintha csak ráöntötték volna Goethe Faustjának Mephisto szerepét. Hogy erősebb volt-e, mint Dantonként? Csak most érzem, hét nap elteltével, hogy ez a darab jobban és belsőségesebben végigjárta a lelkemet, hogy erősebben szorította magához mindazt, amit adni akart. Még csak észre sem vetted, láthatatlanul ugrált be a belsődbe. Alföldi a lélekre megy; láthatatlanul összeköt téged a színpaddal történtekkel, s csak napok kérdése után jössz rá, hogy igazából rohadtul fájt szembenézni vele. Mennyire jó szó, hogy “fájt”? Talán inkább ijesztő tényleg a képedbe kapni az igazat, mert más könyvön és más filmen az egész, a színházban ott vagy, ott vannak, élőben látod a mozdulatokat, élőben kapod az impulzust, az érzéseket. A színházban nem létezik hamisság, trükkök, csak a már-már kiborítóan hatalmas őszinteség: akár akarod, akár nem, és akár akarják, akár nem, megkapod és megadják.

A Mephistot a már említett Klaus Mann írta. Klaus a sógoráról mintázta a főszereplőt, aki hazájában maradt és a Harmadik Birodalom szolgálatóba adta egész lényét, s tehetségét. Erről szól. Az 1926-tól, a Hamburgi művészszínháztól 1936-ig, amikor az Új Birodalom ünnepelt csillagává vált. Ebből kiindulva, a darab Hamburgban kezdődik el. A színpadon, megjelenik Höfgen és Juliette Martens, a félvér táncosnő, akitől a színész délután táncórákat vesz, éjszakánként pedig együtt szőnek álmokat a közös jövőjükről. Szeretők. Szerelmesek. Amit majd a Németország katonai miniszterelnöke nem igazán fog jó szemmel nézni, hiszen ebben az időben egy igazi németnek hogyan lehet kapcsolata egy félvér lánnyal? De maradjunk még az elején. Höfgen a társulat nagy kedvence, a nők titkos és nem titkos szerelme, ő pedig többedmagával együtt, forradalmi színházi ötleteikkel próbálják felkavarni a monoton hamburgi, színházi létet. ‘Én összeházasodtam a színházzal. Nélküle semmi és senki vagyok.” Elhangzik ez a mondat a párizsi kávézóban, amikor a már majdnem exfeleségével, Barbarával beszélget. A házasságuk után kezdődik talán minden – Bécsbe megy, a nemzetiszocialistákkal köt szövetséget, így tárt karokkal várják Berlinben, ahol a berlini Állami színház intendánsává nevezik ki. Eközben már egy csomóan, a nagy színészek közül is mindenki elhagyja országát, hogy Amerikában keressen sikert és egy ennél jobb életet. Mindenki látja mi folyik Németországban, s nem mindenki akar ebben részt venni. A pártfordulásai, a viselkedései miatt Höfgen elveszíti barátjait, de helyette a hatalom kedvencévé válik úgymond, hiszen az új Németországnak a színház, a művészet fontos, egy kirakat amivel tudnak csillogni. Lotte Lindenthalt, a miniszterelnök-tábornagy feleségét maga mellé állítja, elnyeri bizalmát, így nyerve támogatót további terveihez. A nők mindig is imádták. S ha már a feleség, úgy a tábornagy (akit ki más, mint László Zsolt játssza, fantasztikusan) is megkedveli. Ennek köszönhetően pedig Höfgen végül megkapja a Kultúrminiszteri címet. A végére azért rájön, hogy talán neki is el kellett volna mennie Amerikába, rengetegszer sírja el bánatát, üvölti ki érzéseit és gondolatait a félvér szeretőnek, természetesen ha nem küldi el minél messzebbre magától. Ki akarna lebukni akkor, ha már a hatalom kedvence lett? Höfgen a saját maga démonjaival küzd. Talán ezért olyan, mintha rá öntötték volna, s talán ezért alkot annyira nagy sikert Goethe Faustjának Mephistojával. Mert mintha róla szólna. Mintha ő lenne.
A színházban maradt. Két házassága is volt, szeretője, pártfogója, kapcsolatai, elveszett kapcsolatai, de egyhez tényleg hűséges maradt: a színházhoz. Megérte-e? Az maradjon titok addig, amíg meg nem nézitek a darabot, és döntse el mindenki maga, hogy megérte-e.

‘Kihasználta és élvezte nyers őserejét; merített belőle és felfrissült, megújult. Bálványt faragott belőle magának, amely előtt rajonghatott: „Viens-tu du ciel profond ou sors-tu de l’abîme, o Beauté?” És önző eksztázisában dadoghatta neki: „Tu marches sur des morts, dont tu te moques…” De talán nem is volt démon. Végül is nem olyan nő volt ő, aki kedvétleli abban, hogy hullákon sétáljon. S most elutazott, egészenegyedül, keservesen zokogva, egy vadidegen városba, de miért? Mert valaki más képes lett volna halottakon taposni…?’