KatARTik, elhivatottság, analizálás, és az élet szépségei – vajon ebben a négy szóban mi a közös?

„A térképen nem csak egy út van. Nem csak egy úti cél. Az önmagát széthajtogató én térképe nem vezet pontosan meghatározható helyre. A nyíl – ön itt áll – az első koordinátánk. Amíg gyerek az ember, sok mindenen nem tud változtatni. De már elkezdhet csomagolni az útra.”
(Jeanette Winterson)

Emlékszem, hogy úgy írtam neki üzenetet, hogy lesz, ami lesz alapon. S amikor visszaírt és elolvastam az emailjét, akkor ott a huszonhármas buszon egyszerűen belevigyorogtam a világba. Nekem a hármas, az igazi nagybetűs Személyiségek a mostani riporteri és egyéb médiavilágban: Tatár Csilla, Al Ghaoui Hesna, és Ruttner Kata. S ilyenkor, ha az ember pozitív választ kap, már az mindent megér: megéri a félelem, megéri a kockázat, megéri a nap hetvenkét órájában tartó munka is, megéri a néha rosszabb pillanatok is. Megéri, mert valamiért tesszük. Nem maradt el nap, hogy ne kattintsak a blogjára, ahol igazi értékeket mutat be a mai magyar életben. Hétköznapi képekkel, barátságos és őszinte szavakkal engedi közel magához az olvasót, s ha éppen bemutat valakit vagy valakiket, akkor azt is úgy teszi, mintha a világ legalapvetőbb dolga lenne az, hogy másoknak adjunk, hogy másokon segítsünk.
Talán az ő szava az lenne, hogy „Lélek”. Lélek, aki profin és maximalistán végzi a munkáját, s nem szégyelli azt, hogy vannak érzelmei, amik néha-néha bizony akarva vagy akaratlanul is megjelennek egy adott szituációban. Manapság olyan könnyű érzéketlennek mutatni magunkat, aki csak és kizárólag a munkára és önmagára gondol, hogy el is felejti, hogy más ember is él ezen a világon. Ő nem ilyen. Az a hármas, akit az elején elmondtam nem ilyen.
S köszönöm. Beszélni fog magáról, a blogról, és az írásról. Utóbbiról olyan nagy egyszerűséggel, hogy amikor elolvastam e válaszát, akkor kedvem támadt újból elővenni a saját kis füzetemet, hogy elkezdjem bele leírni a gondolataimat, a ki nem mondott szavaimat, azokat, amiket látok az utcán és csakúgy megihlet. De jöjjön az interjú, egy igazán inspiráló személyiséggel: Ruttner Katával!

Ha azt mondanák neked, hogy van egy perced bemutatni azt, hogy ki is vagy te, de csak és kizárólag szavakban, akkor mik lennének ezek a szavak? Hogyan látod önmagadat, és neked magadból mik azok a tulajdonságok, amik szerinted a legfontosabbak? 

Ha a szavakból nem formálhatok mondatokat, akkor ezeket biztosan kiemelném: álmaiért küzdő, ambiciózus, álmodozó, de reális, aki fogékony a kreativitás, a művészet és az élet szépségei, jóságai iránt.
Hiszek abban, hogy amilyen energiát adunk azt kapjuk vissza, hogy minden okkal történik és mindenből tanulhatunk. 

Hogy kezdődött az írással való kapcsolatod? Mindig is ezzel szerettél volna foglalkozni? 

Érdekes, mert a főiskoláig semmilyen kapcsolatom nem volt az írással. Próbáltam naplót írni, de mindig beleuntam, aztán olyan tizenkilenc körül lehettem, amikor egy szerelmi csalódás miatt leültem a gépemhez, hogy kiírjam magamból a gondolataimat és a fájdalmamat. Kisebb novellákat kezdtem el írni, ami évekig folytatódott. Jegyzetfüzettel utaztam a BKV-n, és ha eszembe jutott egy jó mondat, gondolat, ha valami inspirált, akkor azonnal leírtam. Körülbelül nyolcvan oldal jött össze az írásaimból, most is megvannak még természetesen, lehet, egyszer folytatom… Azzal, hogy a munkám (Tv2 riporter) elengedhetetlen része az írás, és hogy két éve kitaláltam a blogot is, így pedig a napjaim több mint az 50%-át az teszi ki, hogy írok valamiről. 

A jelenlegi Kommunikációt tanuló fiataljai rengeteg nehézségen, s akár még több csalódáson kell végigmenniük, amíg sikerül nekik megtalálniuk azt a biztosnak látszó utat a médiában, amire elkezdhetik építgetni a jövőjüket. Neked milyen volt ez az utad? Az iskolából a szerkesztőségig, vagy akár a tv2-ig. Volt pillanat, amikor elbizonytalanodtál magadban, a választásodban, vagy mindig bíztál önmagadban úgy, hogy belül tudtad, sikerülni fog? 

Azt, hogy bekerültem a médiába, anyukám biztatásának, a főiskolai kommunikáció tanáromnak, András Istvánnak, Hadas Krisztinának és Sváby Andrásnak köszönhetem. Vidéki vagyok, Dunaújvárosba, Sváby András kommunikációs szakára jártam főiskolára, és senkit nem ismertem a médiában. Anyukám biztatására szóltam a tanáromnak, hogy írok egy e-mailt Sváby Andrásnak, hátha van lehetőségem gyakornokként kipróbálni magam a Tv2-nél. Az emailt nem kellett megírnom, mert a tanárom bemutatott Hadas Krisztának és Sváby Andrásnak, rá egy hónapra pedig júliusban, már itt voltam a Tv2-nél gyakornok. December környékén kaptam szerződést, azóta pedig itt dolgozom.
Sokáig sodródtam, csináltam a dolgom nap nap után, akár tizenkét órákat dolgoztam huzamosan hónapokig. De ez a munka egy más életforma, ezzel jár. Imádtam, imádom, és éreztem ez az utam. A mai napig nem tudom elképzelni mi lenne velem a média nélkül. 

„ Oravecz Nórával körülbelül 3 héttel ezelőtt, az Aktívba forgattam egy riportot. Akkor még nem
olvastam a könyvét, ellenben elég sok negatív kritikát láttam az írásáról. Nóra küldött nekem egy könyvet, tegnap kaptam meg, mára elolvastam. Bevallom szkeptikus voltam, de el kell mondjam: a könyvvel szerintem semmi probléma nincs, és most már nem értem a durva támadásokat sem. A könyv stílusa olyan, mint Nóra. A sztorinál többször tini érzésem volt (de ez sem
pejoratív, mert azokat a dolgokat, pasikat, rajongásokat, vívódásokat mindenki átéli), ami pedig az összekötve jelentését illeti, mindenkinek kívánom, hogy tapasztalja meg legalább egyszer az életében azt, hogy valakivel láthatatlan szálak kötik össze, hogy értse meg a dolgok nem véletlenül történnek, és hogy ha figyelünk elkezdjük érteni a miérteket és ezáltal egyre közelebb kerülünk magunkhoz! Velem már volt ilyen, és egyre gyakrabban van, tapasztalom a láthatatlan szálakat, szóval tökéletesen értem az összekötve jelentését! Lefotóztam magam a könyvvel, egy új arcom lett! Köszi, Nóra!”
(forrás: katARTik, szeptember)

Riporterként mi volt a legmegdöbbentőbb, a legizgalmasabb, a leghihetetlenebb eseted? 

Rengeteg szoció riportot készítettem, sokat forgattam mély szegénységben élők közt. Volt, hogy mindennap vidékre jártam bemutatni a nehéz sorsú emberek életét. Az empátia miatt ez lelkileg sokszor megterhelő volt, de közben az, hogy ha a tv riport által akár segíteni tudtam valakinek is, az jó érzéssel töltött el. Emellett forgattam sztárokkal is, láttam az általuk csillogónak mondott életet, dolgoztam show műsorokban, mint a Mr&Mrs, vagy a Megasztár. Most híradózom, a Tényekben vagyok riporter. 

(forrás: Ruttner Kata és DorkaPetrity; facebook)

A katARTik blogod a magyar alkotókról szól, akik most kezdik el a pályát vagy épp még az útjuk elején járnak. Honnan jött ez az ötlet, hogy segíts nekik? Miért érzed fontosnak azt, hogy melléjük állj, hogy felkutasd és bemutasd őket? S ők ezt hogyan fogadják általában, és a megismerésük után, milyen kapcsolatban maradsz velük? 

A blog koncepciója valóban ez, de egyébként pont most megy keresztül egy kisebb váltáson a katARTik. Magyar designerekről írok majd eztán is, de kevesebbek lesznek a divattal kapcsolatos bejegyzések; inkább design, művészet és életmód bloggá változik át. Bár őszintén szólva én eddig is ennek éreztem, de sokan gondolták divatblognak. Én nem vagyok divatblogger, és nem is akarok az lenni. Szeretném, ha a bejegyzéseimmel az olvasók nem csak a tervezői tárgyakat látnák, hanem a dolgok mögé is tekinthetnének.
A tervezők örülnek a megjelenésnek, amióta egyre népszerűbb a blog, azóta pedig rendszeresen kapom a megkereséseket, hogy írjak róluk. 

Ha választhatnál, akkor újból azokat a döntéseket hoznád meg a múltadban, ugyanazokat a lépéseket tennéd meg, ugyanígy a riporterkedést és az írást választanád,  vagy teljesen másfelé fordulnál?

Nem bántam meg semmit, és nem csinálnék máshogy semmit. Átgondolom a dolgokat, de általában intuícióból döntök, és eddig valahogy mindig beigazolódott, hogy egy komolyabb döntésnél a jó utat választottam. 

Vannak emberek, kollégáid, akik valamiben inspirálnak téged? Akikről úgy gondolod, hogy okkal kerültek az életedbe, mert megtanítottak neked valami fontosat? 

Nem csak kollégák, hanem azok az emberek is adnak valamit, akik az életembe kerülnek. Hiszek abban, hogy mindenkivel okkal találkozunk. Ha valaki az életem része lesz, keresem a találkozásunk okait. Analizálom a kapcsolatokat, hogy ki mit adott vagy kinek mit adtam, legyen az jó, vagy rossz energia. Az ember, ha nem is találja meg először a választ, egy idő után rájön, és ez nem csak a másik megismerésével kapcsolatban jön jól, hanem önmagunk megismerésénél is. 

Hamarosan Karácsony. Várod már? Van olyan gyerekkori emléked az ünnepekről, ami nem túl személyes ahhoz, hogy szívesen megoszd itt? 

A Karácsony mindig meghitt ünnep, amire gyerekkoromban, és most is sokat készültem rá. A téli szünetben a nagymamámmal mindig sokat sétáltunk, angyalkát csináltunk a hóban, szánkóztam, síeltem. Az ünnepet is mindig családi környezetben töltöttem. Szép volt. Egyszer nyolcévesen sírtam, mert szerettem volna egy süti babát, amiről azt hittem nem kaptam meg. Kiderült egy csomagot nem vettem észre, ami a fa alatt volt, abban volt a sütibaba. 

S a legutolsó kérdés. Mit üzennél a jövőbeli újságíróknak / tévében dolgozóknak / színházi embereknek (összességében a jövőbeli médiásoknak)?

Ne maradjanak csendben, mondják el a gondolataikat, mutassák meg magukat, ismerkedjenek, adjanak pozitív energiákat, ne legyenek lusták, és ne panaszkodjanak! 

Remélem a végére kiderült, hogy a címben szereplő négy szót mi köti össze: természetesen, Ruttner Kata. Igenis higgyünk magunkban, az életben, az emberekben. Ne féljünk önmagunkat adni a világnak, ne féljünk egyáltalán segíteni másokon. A divat változik, a lélek viszont sosem megy ki a divatból. Itt akár, lehet, hogy szó szerint is lehet érteni. Mindenesetre, olvassatok katARTikot:
facebook
blog
Köszönöm még egyszer a válaszokat, és további örömöt, boldogságot, és megannyi kitartást kívánok a munkához!