“Én még nem is éltem máshol”.

(forrás: http://czinkif.wordpress.com )

– Éreztél már valaha szívfájdalmat, olyan Isten igazából?
– Amikor a szovjet felment az űrbe, s azt mondta, hogy ő sehol nem lát egy árva Istent sem, az pokolian fájt. Igen, ez a jó szó rá, pokolian.

Nem tudom visszaadni szó szerint a szavakat, hiszen a szó szerinti visszaadás csak azoknak sikerül, akikké a szöveg teljes valója, aki kitalálta, akiből megszületett, és mi hallgatók, nos igen, mi annyira képesek vagyunk elveszni bennük, hogy amikor órák vagy napok múltán visszaemlékszünk, már csupán a lényeg maradt meg bennünk néhány plusz vagy mínusz szóval körülölelve. Mindenki a saját módján raktározza el az elhangzottakat. Mindenkinek más marad meg, s más köré csoportosítja az egész történetet. Nekem ez a más, a fönti szívfájdalom kérdése. Ott ültem, jött a kérdés, és onnantól kezdve belekerültem, akarva-akaratlanul is aköré építettem fel a hallottakat. Akarva-akaratlanul is képeket láttam, miközben a tényleges fotók a vetítővásznon jelentek meg. Két dimenziós jelen. Négydimenziós múlt. Egy dimenziós jövő. Nem tudom mennyit jelent másoknak, s nem tudom mennyit jelent igazából nekem, mivel hogyan is lehetne felfogni hét, azaz hét dimenziós érzéseket és gondolatokat alig akár másfél órába belesűrítve? Mintha kiszakadnál a valóságból, hogy aztán mégis csak eggyé válj vele. Már ahogy belépsz, meglátod a pultot, a lézengő embereket, aztán a benti termet, a székeket, a kis állólámpát az asztal mellett, amin a papírok fekszenek, és csak azt érzed, hogy megérkeztél. Hogy ez az, amire szükséged van. Nincsenek hangos szavak, megjátszott párbeszédek, műanyagízű tettek. Nevetsz, mosolyogsz, mint egy gyermek, aki éppen önfeledtül ugrál bele az újdonságú másodpercekbe. Ez az, ami kell, és nem a kinti zűrzavar, amikor azt sem tudod mit teszel, csak teszed, mert úgy érzed nincs más lehetőséged. Itt a külvilág alábbhagy úgy, hogy igazából az itt eltöltött órák a legvalóságosabbak az életünkben. Az idő olyan, mintha megállna, pedig igazából sosem rohant még ilyen gyorsan, mint ezen a helyen.

Székesfehérvár a hely ami a központ, fotók amiket Oláh Gergely Máté készített, írások amiket Czinki Ferenc írt, és RoHAM Bár ahol megszületik mindez együtt.

Csak azt bánom, hogy képeket nem készítettem. Hogy nem hallgattam a belső, suttogó, halk hangra, hanem annyira elmerültem az egészbe, hogy már-már lustán csak néztem előre s töltekeztem azzal, ami éppen előttem zajlott. Képek nincsenek, gondolatok, élmények annál inkább, és azt hiszem, ez sokkal tovább fogja bírni, ha erősen elraktározom magamban. Mókás, hogy pont erre jutottam, hiszen ott akkor olyan volt, mintha egy kicsit visszavittek volna minket a múltba. A hangulattal, a megjelenéssel, a mindennel. Mintha egy nappaliba csöppentünk volna bele, egy költő, egy író nappalijába. Leülünk a székekre, s elkezdődik az ismerkedés, a lábujjhegyen járkálás, moccanni sem merünk, hogy a közepe s a vége felé láthatatlanul összejöjjünk mindannyian. A vége felé haladva jönnek a kis mosolyok, a halk de aztán egyre magabiztosabb kuncogások, és ezek jelentik a biztos sikert: sikerült egy nappaliban létrehozni egy barátságot. Emberek és emberek, írások és képek, múlt és jelen, emberek és írások között.

Vadalma. Papagáj. Pálma. Rádió. Panama. Fehérvár.

Az írások között halk zene mellett újragondolhatjuk a hallottakat, miközben a háttérben a már említett fotók mennek, méghozzá fekete-fehérek.  Az asztalnál a sör,  a székeknél a fröccs belekortyolása megy ilyenkor. A szünetekben iszik mindenki, abban a két másodpercben, s így egy olyan ritmus jön létre, egy összhang, ami egyszerre káprázatos, és egyszerre zavarba ejtő. Zavarba ejtő volt az, hogyha valaki leejtett volna egy tűt a terem közepén, nem hallotta volna meg senki: pedig csend volt, mégsem mindig ez számít. A figyelés néha még a hangzavarnál is hangosabb. A félhomály még a teljes kivilágításnál is fényesebb – emlékeimben, ahogy most visszagondolok, csupán az asztal melletti lámpafénye maradt meg, mint valamiféle központ féleség. Mint egy hatvanas-hetvenes évekbeli szoba pillanatképe. Mint egy modern életből kilépett személyiségek, akik vágynak a csendre, vágynak a zajra, de leginkább csak nem szeretnének várni, mert tudják, ha várnak, lemaradnak valami jóról.

És ez jó volt. Több, mint jó.

a következő ilyen hasonló program,
a RoHAM Bárban:
*Jakpass offline 1.
Fenyvesi Orsolya, Sirokai Mátyás, Szabó Imola Julianna
Zene: Kopernik Beats (Damien Bonneau & Sirokai Mátyás)
időpont: hétfő (december 2), 19:00.