Talks about.. XYZC.

‘Mindenkinek az életében kell, hogy legyen legalább egy ember, akiért a világ végére is elmenne és bármit megtenne. Ez a feltétel nélküli szeretet az igazi barátság.
Ha van az életedben egy igaz barátod, nyugodtan tarthatod magad szerencsésnek.
Ha téged tart valaki igaz barátnak, még szerencsésebb vagy.’
(YehudaBerg; mai).

.Azt akartuk, hogy fájjon. Azt akartuk, hogy érezzük minden egyes pillanatát annak a percnek, másodpercnek, amit együtt töltöttünk. Bele sem gondoltunk abba, hogy tényleg fájni fog, hogy tényleg kipipáltuk az ikszet úgy, hogy közben minden belénk vésődött. Emléknyomokat akartunk, és hús-vér emlékeket kaptunk. Megremeg a szánk széle, a szívünk kihagy, levegőt is alig kapunk, egyszerre fuldoklunk, egyszerre érezzük magunkat a leghangosabb zaj közepén és egyszerre érezzük magunkat a legcsendesebbnek. Egymásért lettünk egymáshoz közel még akkor is sőt, akkor a legjobban, amikor igazából rohadt távol vagyunk egymástól. A kapcsolatunk több lett, mint azt valaha is álmodtuk volna. Igazibb és facsaróbb. Kettétörsz, hogy egybenyílj egy másik emberrel; amikor amaz mindent tud rólad anélkül, hogy megszólalnál, hogy mutatnál valamit, hogy grimaszt vágnál, hogy egyáltalán meg jelenj előtte, igen ez az a helyzet, amikor tehetsz, tehettek bármit, örökre megvan kötve a kezetek egy közös fonállal. Elszakíthatatlan fonál, átugorhatatlanul átugort kerítés. Keserédes érzés. Sírnál és nevetnél egyszerre, de egyiket sem tudod megtenni, mert valami nem engedi, valami elzár attól, hogy spontán és önkényt cselekedj. Hogy már nem egyedül létezel a Földön, hanem ketten, és oly mindegy minden más külső körülmény. A ház felépült, visszakozást nem fogadnak el odafent.

Látni szerettük volna  a másik szenvedéseit, örömeit, csalódásait, közönyeit, kapcsolatait, haragjait… részt akartunk venni a másik életébe, hogy talán a sajátunkba ne keljen, vagy egyáltalán, igen inkább az a helytállóbb, hogy egybeforrasszuk a kettőt. Megörültünk neki, hogy nem kell görcsösen keresni egy olyat, aki úgy fogad el minket, ahogy vagyunk, hanem magától jött felénk mosolyogva. Közönyből lesznek a legtartósabb kapcsolatok. Azt hiszem, ez tényleg így van. Még arra sem ügyeltem, hogy ordibáljak, hogy figyeljek, csak ott voltál egyre közelebb és közelebb, s már csak akkor ocsúdtam fel, amikor éreztem, hogy megszerettelek. Sunyi módon találtunk egymásra. Sunyi módon hitettük el egymással, hogy ne törődjünk semmi mással, ne törődjünk a bárdokkal, csak nyissunk a világra még jobban és sodródjunk.

Sodródtunk.

Azt akartuk, hogy fájjon. Kibeszéltünk magunkból mindent, olykor hangosan és olykor halkan, de mindvégig azt akartuk, hogy fájjon. S mégsem fájt, mert volt egy ember mellettünk, aki fogta a kezünket. Akár az odaégett ételmaradvány, a gőzölgő kávé az utca kövén, a nappal eltévedés mert egymásra sem hallgatunk de magunkra sem, az éjszakai hóesés nézés miközben a világ nagy dolgait valljuk meg éppen.

Sodródtunk.

Azt akartuk, hogy  fájjon. Ahogy a kapcsolatok teszik általában, és amelyik sosem fáj, az nem ér semmit sem. Kell a visszhang, az ellenkezés, a sikolyok, a néma sóhajok hogy már megint hülye vagy, és az örökös körforgású mozdulatok, meg az elcsépelt minden reggel elhangzó rituálés szavak. Kellenek a félmegoldások, és a nincsenek megoldások egy adott szituáció után. Kellenek a csendek, a zajok, a megrögzött látszat, és a mélyben turkálás. Kellenek a pillanatok, amikor nem hagyjuk egymást, és amikor túlontúl abbahagyunk mindent, bele sem gondolva, hogy mi is a valóság.

Sodródtunk. De ha jobban belegondolunk, most is azt tesszük… nem igaz? Árral szemben csak azért, hogy a végén parthoz érjünk. A barátság pedig pont ez: oly mindegy, hogy ugyanarra a partra érkezünk-e meg mindketten, ha van egy összekapcsolódó erő, akkor mindig ott leszünk egymás életében. Igen,  a fonál. Lehet fekete-fehér, szürke, vagy színes, nem számít. A miénk.

Az a barátság, amely abbamaradt, sohasem volt igazi.
(SZ.J)