Emlékszel az emlékekre? Ilyenkor még a szemembe sem mersz nézni, nehogy minden emlék megtaláljon téged, mert félsz újra átélni őket. Mintha olyan rosszak lettek volna. Mintha nem pont ezeknek köszönhetted volna, hogy belekerültél a nagyvilágba, a koncertek felhőjébe, az emberek sűrűségébe. Akkor volt, aki vigyázzon rád, most meg azt hiszed mintha, de igazából mindenki azt nézi, magának mi a jó, s úgy vagy vele, ez neked tökéletes. Miért is? A biztonságból a bizonytalan züllésbe, tényleg erre van szükséged? Tényleg az kell, hogy csak az legyen a fontos, amiben éppen benne vagy, és ne jusson eszedbe semmi más? Most itt vagyok, erre kell koncentrálnom, más meg szar – tényleg ez kell neked? Nem erről szól az, hogy jelenlét. Nem attól leszel valaki, hogy az újdonságot változás nélkül fogadod be, a többit meg leporlod magadról egyszerűen, s közben semmin sem gondolkodsz. Mintha már csak egy bábú lennél, aki képtelen használni az eszét. Emlékszel még, amikor témákat kerestünk, hogy majd miről fogunk társalogni? A témák oda-vissza repültek, s tudod, az élet nem csak a kirámolt aprókról, a heves érzelmekről, a ködös éjszakákról, az éjszakai buszon ülésről, az idegen emberek kéréséről, a határ feszítésről, a keresem az utamról mert támasz nélkül megyekről szól. Az élet nem attól lesz élet, mert ledobod a kabátod az oktogon sarkán és mínusz húsz fokban ujjatlanban rohansz kiabálva egészen a Hősök teréig, keresztül-kasul az Andrássy úton. Az élet nem attól lesz élet, hogy nem hallgatsz meg senkit, aki éppen a saját bevallásod szerint nincs az újdonságaidban.
Emlékszel még egyáltalán bármire is? Úgy igazán tudod, amikor vissza tudod idézni a kávé illatát, a kávézó hangulatát és az éppen akkor szóló zenét, az emberek suttogását és hangos szavát körülötted, a gondolataidat, az éppen akkor történő érzelmi skáládat, a kitapintathatatlan mozdulatokat, az elsuttogó titkokat, a nevetéseket, a ki nem mondott szavakat, az egymás szavába vágott betűkombinációkat, a koncerten lévő gondolataidat, a pillanatokat, másodperceket, az énekbe csomagolt élményeidet, hogy melyik dalnál kiabáltál a legjobban, hogy melyik dalnál könnyeztél, hogy melyik dalnál érezted magad a kényelmetlenül, hogy mikor érezted magad a legfelszabadultabbnak. Emlékszel még bármire úgy, mintha most történne? Vissza tudsz bármire is emlékezni úgy, amit szóról-szóra visszatudnál most adni? …Nem? Miért nem? Mert félsz bármire is emlékezni, és inkább csak a cseszett jelenben vagy anélkül, hogy bármit is kéne gondolnod. Gyáva vagy, és nem életet megélő. Úgy élheted meg az életet, hogy mindenhol és mindenben ott vagy; ha eszedbe jut valami, ami már megtörtént, hát nevetsz és körbevonod a jelennel, ami éppen most történik. Aki tényleg kiélvezi a pillanatokat, az nem menekül, az nem szégyell, az nem akar más lenni, mint ami igazából. S ettől még nem lesz bátor, se gyenge, ettől marad ember. Ember. Akinek a fájdalom a barátja és nem a félelme, akinek a félelem az segítőtárs és nem az, aki mindentől távol tartja. Ember, aki hihetetlenül tud szeretni, de azt is tudja, kit hogy szeressen. Ember, aki mindent összegezz, aki pontosan tisztában van magával, aki meghallgat és nem a másik háta mögött piszmog hanem a szemébe mondja, aki nem keres nyilvánosságot csak azért hogy a másik ellen menjen. Ember, aki vállalja a felelősséget. Ember, aki érezz és mégsem mondja úton-útfélen. Ember, akitől ha megkérdezed, mi a legjobb kalandja és mi számára az élet, azt feleli: Az élet a kalandom, és a legnagyobb kaland az élet. Ember, aki büszke mindenre. Ember, aki összhangban van a múlttal, mert már átment olyan folyamaton, hogy rájöjjön a múlt kell ahhoz, hogy a jelenben éljen, s a jelennel együtt szükséges, hogy majd jövője legyen. Ember, aki mindenkiért van összekapcsolva önmagával. Ember.
Ahogy a keleti pályaudvar, úgy a Bazilikától megtett út a Fogasházig végül is, este és éjszaka, tele van meglepetésekkel és örömökkel. Kiszakadsz a világból, hogy nagyot durranva belecsöppenj. Nem hallasz és nem látsz, hogy mindent halj és mindent észrevegyél. Megadod magad, hogy igazából mindent megélj és magadhoz öleld. Néhol az úton, akár szó szerint is. Füstbe gomolygás, és autók közti átfutás, túlélés, és nevetés. Nem az emberek határozzák meg az embert, hanem az élmények – s pont ezért szétszakíthatatlanok, mert mind a kettő emléket ad.
nem akartam levelet írni,
és nem is levél,
de attól még:
Kedves Felhő.
