Bouquet .. reality .

Talán tényleg így van. Talán, ha egy nőnemű eldönt és kinéz valamit, valakit, akkor azt addig nézi, amíg meg nem szerzi magának. Lehet, hogy aztán egy nap után el is felejti, de megszerzi, ebben biztosak lehetünk. Ha ő nem akarja, a hímnemű lény bármit tehet, ez bizony vesztes pálya lesz. Múlhatnak a napok, a hónapok, az évek. Jöhet eső, hó, zivatar, tornádó, kánikula, szélvihar. Dobálózhatunk szavakkal, tettekkel, sikerekkel, kemény melóval, kihűlt ággyal, megterített asztallal, kapcsolatokkal, hibákkal, el nem mondott érzelmekkel, elfeledett pillanatokkal.

Talán tényleg így van. Elég egy másodperc, és le van rakva a jövő csempéje, csak néha még mi sem tudjuk biztosan, hogy ez majd a miénk lesz. Úgy érezzük jó-jó, élvezzük, de nagyon nem foglalkozunk vele, hiszen fiatalok vagyunk és bohókásak, a rózsa mindkét irányába nyílóak. S valami mégis lerakódik, ami évek múltan csirázni kezd, és ha igazán szerencséjük van, beteljesedik.

Talán  tényleg így van. Mehetünk körbe-körbe, elveszhetünk az embertömegbe, választhatunk, dönthetünk, bukdácsolhatunk a lejtőn, sírhatunk a buszon, egymásra lelhetünk esőben a blahán, ugrálhatunk, nevethetünk, gyűjthetünk élményeket, kérdőjeleket kergethetünk, mindent megtehetünk, hogy aztán egy tökéletes időpontban visszatérjen elénk az, ami ezer éve elkezdte a csempénket kirakni a házunk falán. Az alap. Az alapkő.

Talán tényleg így van. Megismerjük a biztos pontot, de ahhoz, hogy megérdemelten meg is kapjuk, el kell mennünk kerülő úton egy hosszabb vándorútra, ahol mindent körbejárunk, ahol csalódunk és csalódást okozunk, ahol döntünk és rosszul döntünk, ahol átéljük és ahol mélybe zuhanunk, ahol összebarátkozunk és ahol örökre összeveszünk, ahol a szívünkre hallgatunk és ahol az eszünkre, ahol mérgesek vagyunk és ahol felhőtlenek, ahol kimondjuk és ahol nem mondjuk ki hanem inkább csak mutatjuk vagy éppen nézzünk csendben, szóval hosszú vándorútra küldenek minket, hogy igazán megéljük magunkat, az életet, hogy mindent magunkévá tegyünk, hogy aztán amikor visszakerül hozzánk az a bizonyos biztos pont, teljes szívből azt tudjuk érezni és mondani, hogy igen, megérdemeljük, igen, ennek itt a helye. Néha elvisz minket az élet, hogy megtanuljuk értékelni azt, amit ad.

Talán tényleg így van. S valahol mindig is sejtjük a belsőnkben, hogy van még valami, hogy kell lennie még valaminek, amiért ezeket tesszük, hogy ez így még nem elég, hogy nem csak ennyi az életünk. Ott vagyunk, amikor igazából több ezer kilométer választ el a másiktól. Nincs társalgás, nincsen kapcsolat, nincsen semmi, csak a puszta életben történő lubickolás. A legnagyobb feladat.

Talán tényleg így van. S amikor szembejön, na igen, akkor nem szabad elszalasztani, mert többé már nem jön vissza. Vannak pillanatok, helyzetek, emberek, amik megismételhetetlenek, amik pótolhatatlanak, amik egyszer történnek meg; ez az. Ez az a pillanatunk. Csakúgy ráérzel, nem is sejted még, csak belül valami megnyomja a sárga gombot, hogy vigyázz, mert ez hamarosan egy fontos momentum lesz az életedben. Kineveted, hiszen miért is lenne valami, valaki fontos, akit már réges-régen nem is láttál, nem is hallottál, nem is nevettél vele, nem is éltél át vele ezer meg ezer érdekes momentumot. Mégis ott az a sárga lámpa.

Talán tényleg így van. Egyszerre vagy izgatott és valahogy biztos, amit igazából nem is tudsz hová tenni. Egy forgatókönyv lenne valójában az életünk?

Talán tényleg így van. Egy karnyújtásnyira létezik tőlünk a boldogság.