.Mindent elrontottál. Suttogom most, alig hallhatóan, talán nem is lehet hallani, csak gondolom, de suttogom feléd ezt a mondatot. Nem is vagy itt, ideképzellek csupán. Arcod, kezed, tested, hétköznapi öltözetben azzal a nagy táskával. Ideképzellek. Így múlnak el hetek, hónapok, majd évek, hogy egyre jobban semmit sem tudok rólad, te sem rólam, egyikünk se tud majd semmit, s közben a felszín alatt mocorognak a tettek meg a kimondatlan gondolatok? Ha igazán kedvelsz valakit, mindig megbocsátasz neki. Ha igazán kedvelsz valakit, senkinek a befolyása és szavai nem tudnak ellökni tőle. Először a szeretünk szót írtam le, aztán rájöttem, hogy a kedvellek jobb lesz; visszafogott, mégis mindent kifejezz, meg amúgy sem szerelmi történet ez. Amúgy is csak hallomásból tudom ezt a ‘ha igazán fontos neked a másik, megbocsátasz’ és hasonló kezdetű kifejezéseket. A filmekben mindig ezt tanítják. Nekem sosem jött össze. Nálunk se. Sosem bocsátasz meg könnyedén, még ha az illető áll legközelebb a szívedhez; s talán éppen ezért nem. Vagy mert azért nem, mert nem várhatod el, hogy a másik bocsásson meg neked, mintha az egész csak rajta állna, nem-nem, először magaddal kell újra tisztába jönnöd és magadnak kell megbocsátanod, hogy aztán a másik is meg tudjon neked. Ezt miért nem mutatják a filmek? Aztán meg mégis mutatják, csak nem figyelünk oda, mert nem akarunk odafigyelni rá. A filmekben minden sokkal könnyebb, és lazább, és ha rosszra is fordulna a dolog, a vége úgyis kibékülés. A valóságban pedig hiába akarod ugyanúgy csinálni, mint a színészek az adott filmben, tutifix, hogy ami neki összejön, neked nem. Mindig légy őszinte, sulykolják beléd, s amikor az vagy, akkor megijednek, támadásból hazugnak neveznek és sarkon fordulnak. Az emberek néha nem tudnak mit kezdeni az igazsággal, mert akkor be kéne vallaniuk maguknak is azt, amit eddig hét lakat alatt őriztek. Magunkat választjuk, és nem a másikat. Azt hisszük, helyesen cselekedtünk, hogy amit eldobunk az úgyis visszajön, ha vissza kell jönnie, hogy úgyis megértik azt, ahogy éppen döntöttünk. Én,én,én, és a ‘te’ hol marad? Állandó jelleggel lecsesszük a másikat, ha az folyamatosan csak magára gondol, de aztán meg ugyanezt tesszük mi is. Mi megsértődünk, a többieknek viszont nem engedjük, hogy ezt tegyék. Önös világ. Öntudatos? Önbizalomtól duzzadó? Önmagunkat adó? Önző? Ön.
Mindent elrontottál, suttogom bele a nagyvilágba, suttogom az ideképzelt énednek, suttogom s ordítom egyszerre a valótlannak tűnő ábrándokat. Hogy lehet elrontani valami olyat, ami nem is volt a miénk? Hogy lehet elrontani a megkezdett szakaszt? Rosszul léptük volna meg az első lépést? Túl gyorsan szaladunk, hogy a végére saját magunktól csúszunk el. Valahogy így megy ez, hallom a hangodat, pedig igazából sosem hallottalak. A fülembe csengenek a betűid tengere, az álmok és tervek, s talán ez is mind csak egy jól irányult képzeltség volt, semmi több. Talán sosem beszéltünk, talán sosem nevettünk együtt, talán sosem mondtunk olyanokat ki, amiket másnak sem mondtunk el addig. Talán szerettük volna ha közünk lenne egymáshoz. Hasonlítottunk, így olybá’ tűnt, jó lesz ez, tökéletes lesz ez, de talán nem is a valóság volt, csak puszta elképzelés.
Minden eltűnt, minden itt maradt, s valahol a kettő között hintázunk. Suttogom feléd, ki egy halk pukkanást ad és már el is tűnik szem elől. Mintha nem is létezett volna. Beleolvadtál, beleolvadtunk a semmibe, az önbe, a tagadhatatlan háromszögbe. Mindent elhiszel, én meg lassan már hinni is képtelen leszek. Azt hittem másvilág, hogy nem támadnak senkit, hogy nem járatnak le senkit, hogy nem dobálóznak bántó szavakkal. Te sem. Kezdek meginogni az ismeretekben. S tudod mi a fura? Eddig, a napokban kételkedtem abban, amit én magam is mondtam, hogy minden okkal történik és ha nem is tudod miért, idővel kiderül.’ És tudod, itt ülök a kávémmal, s tényleg így van. Én ezt már nem bírtam volna, amit csináltok. Gátlástalanul bántani. Mindig is ez éltetett téged is, mondd? Mindig is a hatalom érdekelt, és ezért bármiért hajlamos voltál, akár mindenkit eltiporva és lenyomva? Azt hiszem, hálás vagyok. A minap hallottam ezt, egy régi írótól idézték, hogy akinek 20éves korig nincsenek emlékei, nem fog tudni írni. 20éves korig él, érezz, pörögnek az események. Szerezz élményeket!’
S ekkor elgondolkodtam. A többség, ami bennem van és leírom, valóban húsz évem előtti időkből származnak, a maradék 10% az, ami húsz év felett. Azok alkottak meg, azok a gyökerek, a talajzat, ezek a mostaniak, a húsz év felettiek már csak rájuk épülnek. Te is ráépültél. Rólad is írok, mert nyomott hagytál.
Sose szégyellj semmit és senkit, akivel, amivel összehozott téged az élet. Magadra hallgass, és sose szégyellj, még ha gáz is, hogy nem szégyelled. A tied. Megalkotott. Sose szégyelld, nézd, én se teszem. Egyszer kávézunk egyet egy nyári fesztiválon a Balaton partjánál, cigarettafüstbe burkolózva? Kedves napsütötte, lassan nem ismerem, Krizantém.
