Úgy sem merik megtenni.’ ~ Danton halála, Alföldi rendezésében.

Vígszínházba jött a Nemzeti. Néző és színész nem létezett többet, mi voltunk, összességében volt mindenki minden és semmi sem.  A különállóság egybenyílt. Páholyokból, erkélyekből lógtak a szerepet mondó színészek, köszöntek nekünk jó estékkel, hozzánk is szóltak, ott voltak köztünk, hogy éreztessék azt, amiről éppen szó van.  Sosem a főbb hatalom kér fényt, ők mintha azok lennének, akik menekülnek a fény elől, mert attól félnek, lehull az álarcuk. Nem, hanem mi, a nép kér világítást a világosítótól; ordibálva, mintha azt mondanák, ‘hahó itt vagyok, látni akarok, érezni akarom hogy látnak, adj már fényt!’. Nem akarunk eltiporva lenni. Nem akarjuk azt, hogy ne számítson a véleményünk, mégis kicsinek összehúzzuk magunkat, megyünk azután, aki jobbnak tűnik, mert nem akarunk arra a büntetésre jutni, amire az ellentábor jut. Féltjük saját magunkat, ezért lehajtjuk a fejünket, és hangosan Köztársaságot kiabálunk.

Hogy miről szól?
Az emberiségről. A hatalomról. Arról, hogy mennyire könnyű befolyásolni, hogy mennyire könnyű elhitetni a másikkal, hogy X sokkal jobb, mint Z, és amúgy is, G mennyivel zűrösebb, álljunk inkább H mellé, hiszen ő megérdemli a támogatást. Arról, hogy néha nem is tudunk róla, azt hisszük a saját döntésünk szerint cselekszünk, de igazából állnak mögöttünk és irányítanak. Arról, hogy hány különféle személyiség van.

A szemszög? A konkrétség?
Mi vagyunk. Ők vannak. Együtt vagyunk. Az emberek reagálása arra a tényre, hogy elméletileg a nép a fontos, csak a gyakorlatban ez nagyon nem jön össze.

Kellék?
Egy forgó pódium, lépcsők, és a tetején az éppen beszélő. Központi szerep. Csak ennyi, semmi más. Ja és persze, a nép és a nézők…

Ott ültem, láttam és hallottam mindent, mégis egyfolytában, képekkel be-bevillant a mai politikánk. A kormány, a párttagok, a parlament, az életünk amilyen döntéseket hoznak, a tömegközlekedésen és utcán siető emberek, az életünk. Magadba nézel, hogy megleld az előtted játszó darabot. Az életünk. Az élet. Múltból kiragadt jelen. Mostanba csomagolt régi világ. Forradalom, erkölcs, terror, köztársaság, rájönni mi is az, hogy hatalom. Robespierre (László Zsolt) kifogástalanul jelenik meg mindig: kifogástalan öltözet, beszéd, azt mondja amit éppen mondania kell, semmi kicsapongás, semmi laza viselkedés. Ezzel ellentétben Danton (Stohl András) maga  a fertő: iszik, kurvázik, hirtelen felindultságból cselekszik. A különbség annyi, hogy Robespierre rájött már, hogy hogyan működik a nép, hogy hogyan működik a politika, hogy hogyan működik a hatalom. A nép pedig érzékeli mit mondanak, hogy mi lenne jó, de már rájött, hogy úgysem az lesz, amit igazán szeretnének, hogy nem az lesz, amit mondanak, mert mindenki csak egy jól irányított bábú a szürkeségben. Vagy Lucille (Bata Éva), ahogy terhesen éli meg a pillanatokat, a napokat: mondja és mondja, s talán már bele is bolondul a tehetetlenségbe, de csak mondja és mondja, aztán a végén kiömlik belőle így vagy úgy, de a fájdalom legeslegmélye bugyra.

Mindig az teszi a dolgokat a Köztársaság nevében’, aki képes arra, hogy olyat adjon a népnek, amit várnak. Aki képes átvedleni csak azért, hogy mellé álljanak, s lesöpörjék a züllötségő múlt porát. A forradalmárokat elítélik, az ítélet mindenki számára egyértelmű, a nép pedig már Robespierre oldalán csücsül, s várják a véres halált a bűnösöknek. Mindenki mondd valamit. Danton az utolsó. Itt jött rá teljesen, hogyan is működik a hatalom: itt már nem kurvázhatnak, ihatnak, mert az erkölcstelenné vált a nép szemében, amit el kell tiporni. Már nem lehet őszintének lenni, álarcokat kell viselni, és beolvadni, hogy mindenki ugyanolyan legyen, mint a másik; nincs olyan, hogy önmagunk.

Három egyetemi hallgató fordította le, s eléggé modernre sikeredett a káromkodásokkal együtt.  Monológok, jól érthető szöveg, jól érthető helyzetek. Alföldi hozta azt, amit elvárhatunk tőle, és bár nincs benne semmi most-akkor-is-elmondok-mindent-a-politikánkról, mégis érződik, hogy ez nem csak egy egyszerű történet, egy dramaturg, egy esemény, hanem a valóság is. Rólunk szól, hogy minden benne legyen. Alföldis, csak így; és vannak, akik pont ezért szeretik, s vannak akik pont ezért nem szeretik, köztes sosincs.

A darabban vagy hétszer elhangzik Danton szájából, hogy ‘Úgy sem merik megtenni’. Az utolsó kettőnél már mint a megszokás, reménykedés, halk sóhaj. Ő is tudja, mi is tudjuk: de, megteszik. mert meg kell tenniük.

Vígszínházban a Nemzeti. Nemzeti a Vígben. Elhozta a Nemzetije picinyke darabját. Még, még, még.

Bemutató: 2013 október 25.
további időpont: november 16, 
17,
19,
22.
december 4,
7,
13,
30.
január 5.