Felszerettük volna avatni a szavainkat, pedig igazából tudtuk, hogy avatni egészen mást kell. Ilyeneket csináltunk, s aztán hangosan kacagtunk a kiömlött kávé és leöntött ruhadarabok között. A földön ültünk, vagy ráesve a kanapéra, esetleg a falnak támaszkodva, kacagtunk. Mindenhol tudtunk, mégis az otthon melege volt az, ami kihozta belőlünk a vad, burjánzó embert. A fehér falak, modern berendezés, a nappalin való hatalmas ablakok, az amerikai konyha feelingű rész, az asztal ami központi szerepet kapott akármikor is használtuk. A miénk lett, mi pedig az övé, s bárhogy próbáltuk elmagyarázni, bemagyarázni, megmagyarázni magunknak, hogy a lakásé lettünk és nem fordítva, képtelenek voltunk rá. Elrabolt minket a tudtunkon kívül, s hiába másztunk erősebben felfelé, sosem értük utol. De talán nem is kellett. Ahogy egymást sem. Összezártuk magunkat három és fél évre. Összezártuk magunkat, mint egy valóság show szereplőit, csak az a különbség a kettő között, hogy ez tényleg a valóság, hogy itt nincs megírva egy forgatókönyv mindenegyes lépésünkről, hogy tényleg az van, amit gondolunk és kimondunk és teszünk. A hibákat nem tapsolják meg automatikusan, nincsen aláfestő zene, és nem tudod visszanézni amit már elkövettél vagy amit el fogsz követni. A valóságba zártuk be magunkat, olyan hirtelen jött az egész. Egyik percről a másikra már ott álltunk a küszöbön, az ajtó kinyílt, mi pedig a bőröndökkel besétáltunk. Bőröndök és dobozok az akkor éppen fehérre meszelt lakásban. Annyira szép volt.
Az ajtó becsukódott, s elkezdődött a felnőttkorba lépés forgatása, amikor már nem csak magadról gondoskodsz, hanem egy másik emberről is ugyanúgy. Aki ha későn jön haza, akkor is várja a beszédet, az ételt, az ölelést. Talán nem kellett volna mindent megbeszélnünk ahhoz, hogy titkok maradjanak. ‘Ha nem beszélgetsz, csak elhiszed amit a többiek mondanak, újabb és újabb hibát követsz el. S nem mindig leszel képes visszafordulni.’ Minden második este elővettünk egy üveg bort, chipset vagy kuszkuszt vagy pizzát, s leültünk a kanapéra; kimondtuk azt ami bennünk volt vagy még nem volt bennünk de éreztük hogy már közeledik. Kimondtuk a lehetetlennek tűnő gondolatokat is. Lélek a lélekkel, agy az aggyal, test a testtel. Jól működött, hogy a végére saját magunkban is összezavarodjunk. Ahogy mi kezdtük nem érezni magunkat, nem tudva mi miért történik, úgy jöttek sorra a megválaszolhatatlan kérdések is. Mi pedig csak álltunk, majd rohantunk kifelé az ajtón, hogy még egymás szemébe se keljen nézni tovább. Pedig néztünk. És beszéltünk; nem minden második este, hanem már csak egy hónapban kétszer, de leültünk és csak úgy jöttek a szánkra a betűk, a szavak, és a mondatok. Volt, hogy hangoskodtunk, kiabáltunk, suttogtunk. Kiadtuk magunkból, mert mindketten az érzelmek emberei vagyunk; az érzelmek határoznak meg minket, és nem mi őket. Amikor jönnek, amikor zúdulnak kifelé a felszínre, akkor hagyni kell hagy jöjjenek, különben a sarokban találod magad zokogva. Nem mondhatsz nemet, ami belül van… vagyis de, mondhatsz, de akkor ne lepődj meg a következményektől.
Nem voltunk mégsem a mindenért összevesző pár. Három év után először vesztünk össze egy orbitálisan kicsi hülyeségen, talán eddig bírtuk magunkat, s így üzentek, hogy szünetre, hogy változásra lenne szükségünk? Mégsem futamodtunk meg a közös élettől. Azaz érzés, amikor elmenni nem tudsz, de maradni még kevésbé’ helyzet áll fenn, teljes embert kíván. S elutaztunk. Két kicsi bőrönd, fapados űrutazás helyett Brüsszel, majd Svájc picinek ható kisvárosa, Birsfelden. Ott van az élet, ott van az a csodálatosan szép, mesebeli élet, amire ritkán talál rá az ember: na nem azért, mert hiányzó rész lenne, hanem mert egyszerre kapkod, türelmetlen és vak hozzá, hogy megtalálja. De ott már akkor nyugodtság száll meg, mikor a repülőgép elér Svájc határához. Elmondhatatlanul gyönyörű. Az érzelmek színskálája egyszeribben kivirágzik, s magadat magad nélkül hagyod szárnyalni. A házak, a személyek, az összekacsintások, a nyelv, a régi ismerősként köszöntések pedig akkor láttad életedben először őket, a kultúra, a minden másodpercben képet kell készítened mert különben úgy érzed eltűnik ez a mindenség ami most itt van előtted. Annyira szép volt. Három hét. Három évhez három hét utazás, akkor fel sem tűnt a hasonló szám, csak most esik le hirtelen. Megböklek, hogy megmutassam, hogy elmondjam neked, te meg csupán felvigyorogsz. A három a szerencseszámom, neked meg a négy. Tehát lesz nekünk még hét évünk, és hét hetünk is.
Nincsenek megírva a szerepek, nincs forgatókönyv, mi vagyunk. Mi. S azt hiszem, ezt nem cserélném el semmivel.
