Kafka-est.

.Elmondhatatlanul nehéz leírni néha azokat a gondolatokat, amik megfogalmazódnak bennünk egy-egy könyv olvasása közben. S van, amikor nem is lehet, mint ahogy Kafka esetében. A nyolc oktávfüzetet olvasom éppen Kafkától, mögöttem Caro Emerald koncertje szól, s ez olyan párosítás, mint amikor a négyes-hatoson véletlenül megszólal Chopin. Tökéletes. A szavakat, a mondatokat újra és újra, többször is elolvasod, hogy tényleg megértsd, hogy megkapaszkodj benne, hogy átéld, hogy megfogjon és többé ne eresszen el.  “Hogy szörnyűek, értelmetlenek, a legostobábbak azok a szenvedések, melyek még csak nem is halálosak – mondta Kafka.” Gondolatok, emberi elmélkedések, vázlatok és naplóbejegyzések, nem novellák, hanem írások, a maga cenzúrátlan valóságában és gyönyörében. Lecsupaszít, hogy felöltöztessen. Felpofozz, hogy melegen átöleljen. Akarva-akaratlanul is magával ragad, eltöprengtet. Pont azt írja, amit kell, se többet se kevesebbet, még sincsenek, mégsem érzed azt, hogy kimondatlan szavak maradtak hátra. Nem lenne amúgy sem igazságos azt mondani Kafkára, hogy egy hazug ember volt, mert nem is úgy jön le az írásaiból. Az írás mögé nem bújhatsz ilyen meg olyan álarccal, mert úgy tálal téged a többi embernek, akik olvasnak, mintha egy nyitott könyv lennél. Még a nyitott könyvnél is nyitottabb. Az írás elárul; ha az embernek nem hiszünk, az írásának hihetünk, az írásában hihetünk, abban hihetünk, hogy amit a leírt mondatai alapján elképzelünk róla, azaz igazság, csupán van, amikor ő maga sem tudja biztosra. Kafkának is önismeret volt az, amit művelt, s bár csak sejteni lehet, de a fokozatosan nagy depressziós állapotában a naplók, a levelek, a folytonos írás volt az, ami segítette fent tartani a víz felett. Önkritikus. Max Brodnak hála, aki nem teljesítette Kafka kérését, miszerint égesse, semmisítse meg összes írását, itt maradtak és kiadatta.

A boldogságérzés napsávja.

Az emlékezet gyengesége a magunk világfelfogásának menetét s a részleteket illetően: igen rossz jel. Valami egésznek csak a töredékei. Hogyan akarnád a legnagyobb feladatot akár csak megérinteni is, hogyan érezhetnéd sejtőn csak közelét, hogyan álmodhatnál létéről egyáltalán,hogyan kérhetnéd álmát, merészelnéd a kérés betűit tanulni, ha annyira nem tudod összeszedni magad, hogy mikor döntésre kerül sor, egészedet fél kézben úgy összefogd, mint egy követ, ha elhajítják, egy kést, ha mészárolnak vele. Másrészt: nem kell megköpni tenyered, mielőtt összekulcsolod a kezed.

A nyolc oktávfüzet sorai újra és újra elolvasásra kerülnek, egymásután. Nem egyszer, nem kétszer, többször. Ez nem az a gyors olvasású könyv, amin végigszalad az ember fél óra alatt, majd hátradől, felteszi a polcára, s már el is felejti miről volt szó benne. Nem. Ezt néha le kell tenni, hogy megemészd az addig olvasottakat. Átélni kell, nem rohanni, mint aki lekési a vonatát. Emészteni, átgondolni, megvitatni, jegyzetelni, megrágni, sóhajtani, félretenni, ismételni.

Milyen nyomorúságos is az önismeretem, akár hacsak szobám ismeretéhez hasonlítjuk is. (Este.) Miért? Nem létezik a benső világ oly meg-figyelése, amilyen a külsőé. A leíró lélektan úgy egészében, mindenképp csak antropomorfizmus lehet, alkalmasint a határok rágcsálása. A belső világ csak élhető, nem leírható. A pszichológia annak leírása, ahogy a földi világ tükröződik az égi síkon, vagy pontosabban: egy tükrözés leírása, ahogyan azt mi, akik teleszívtuk magunkat a földdel, elképzelhetjük, mert tükröződés sehol nem következik be, nem, csak a földet látjuk, bármerre forduljunk is. A lélektan türelmetlenség.

Minden sor után egy kérdésre választ találsz, hogy aztán újabb válasz nélküli kérdések jöjjenek. De aztán mégis úgy érzed magad, mintha minden helyrekerült volna. Ha valaki megkérdezné, ha választhatnék, kivel ülnék le egy asztalhoz, elsőnek Kafkát mondanám, hogy biztosan ne maradjon ki. Mindenkinek el kéne olvasnia legalább egy könyvét.