.Egyre jobban kezd kitisztulni az egész. Kezdenek megváltozni a képek, a jelenetek, az emlékek mozzanatai, ha elém gördülnek néhanapján. Nem tudom, miért pont most; talán most lettem elég erős ahhoz, hogy elbírjam a tényleges, cenzúrátlan valóságot. Hogy már nem kell kiszínezni tudat alatt, hanem jöhet a színezés nélküli őszinteség. Sosem kérdezted meg, hogy segíthetsz-e. Hogy szükségem van-e rá, hogy segítsél, hogy ott legyél mellettem egy csésze kávéval akár néma csendben is. Valahogy ez mindig olyan nehezedre esett, mint ahogy nekem is nehezemre esett hogy ne vegyek mindent rossz néven, amit te mondtál. Kezd tisztulni a szürke égbolt, néha random pillanatokban kap el a könnyezés, amikor semmi sincs, csak az üres másodpercek. Ha egy dobozba tenném a pillanatainkat, már lassan nem maradna semmi az első és talán legőszintébb bocsánatnál, az ölelésnél, és a mosolyokon kívül. Nem maradna már semmi, csak foszlányok, amik lázasan szétrepülnek, mert most kezdik megmutatni tényleges arcukat. Sosem kérdezted meg, hogy segíthetsz-e. Talán te jobban féltél, hogy valóságosabb az, amiben épp benne voltam. Talán te sokkal jobban féltettél, mint én saját magamat. Megvádoltuk egymást, hogy ne kelljen a másik szemébe mondani, hogy mennyire rettegünk. Voltak olyan pillanatok, amikor azt hittem, ellenem vagy, s gondolom te is ezt hitted rólam, aztán most tisztul ki az egész, hogy igazából én voltam önmagam ellen, s te voltál az aki mindig azt nézted mi a jó nekem.. csak bevallani sem akartuk, hogy ez így van és nem másképp. Talán ezért nem tud még elrepülni nyugodtan ez a történet, mert az olyan lenne, mintha a lelkünket engednénk el a testünkből, de hát a saját lelkünk nem mehet el csak úgy, nem igaz? Az örökre bennünk kell, hogy maradjon. Örökre ott csücsül majd a vállunkon. Örökre mi vagyunk mi, akármennyit és akárhogyan is változunk, s talán ezért nem képes ez a történet sem befejeződni még. Túl sokat jelent ahhoz, hogy ketté legyen törve. Túlságosan sokat hahotáztam, hogy a végére belefáradtam már a h betű sima kimondásába is. Sosem kérdezted meg, hogy segíthetsz-e. Sosem mondtad ki, hogy valamitől rettegsz. Miért hittük azt, hogy nem kell mutatni a félelmünket, hanem bivalyerősnek kell mutatnunk magunkat egymásnak? S megijedtünk, amikor gyengének láttuk egymást. S megsértődtünk, ha hazudtunk egymásnak, pedig igazából mindvégig hazudtunk. Kezdenek tisztulni a képek, a szavak, a pillanatok, így most minden második dal belém lát. Szívrablásszerűen Fixálódik a lélek. Sosem kérdezted meg, segíthetsz-e, én pedig sosem kérdeztem meg, hogy boldog vagy-e. Kaptam volna a fejemre, és te is kaptál volna a fejedre. Az egész közös emlékeink olyanok, mintha akkor történtek volna, mintha mi éppen az igazak álmát aludtuk volna. A volna. Nem tűnik már valóságosnak az egész, nem tűnik már olyan boldognak, olyan csodálatosnak, és mégsem lenne helyes ha egyből a negatív címkét ragasztanánk rá. Óvtál, mikor önmagammal futottam. Futottam, amikor önmagad elől sikítva menekültél vissza önmagad legmélyére. Azt hittük, elszaladtunk, és igazából mindvégig egymás mellett szaladtunk, csupán ellentétes irányban úgy, hogy próbáltunk küzdeni a megírt sorsunkkal. Igyekeztünk a lehető legjobbat kihozni abból, ami nincs is megírva. Úgy rémlik, szerettük volna ha működne, és megsértődtünk, amikor a végén kicsúszott a kezeink közül a próbálkozás. Beláttuk volna, hogy mindvégig lehetetlen volt, vagy mindketten a másiktól vártuk azt az egyetlen egy szót, ami elég lett volna a békülésre? Vártuk az élettől, hogyha úgy van megírva, akkor úgyis találkozunk még? De hát eleve nem voltunk megírva egymásnak. Talán tudtunk mindent. Kezdenek tisztulni a jelenetek, a képek, az emlékek: foszlányok és mosolyok és megmaradt pillanatok. Ennyi marad már lassan csupán. Még mindig érzem a megfelelést, akkor is éreztük? Mégsem tettünk meg mindent. Mégis olyan, mintha két idegen lenne egy közös, rövid szakasszal az életében: mellékutca egymásnak, semmi más, semmi több. Megszerettük, hogy megszenvedjük. Mennyire összekapcsolhatóak az azonos betűvel kezdődő némely szavak. Mennyi kifejezés van egyetlen egy érzelemre úgy, hogy igazából nem is tudjuk mit kéne érezni.
Fixálódva összerakjuk a szívünket, miközben takarja őt a felhő. ismerkedem önmagunkkal, hogy magamra figyeljek, pedig nem is kapcsolódunk már össze.
Kedves Kékes Liliomszerű Erdei Patak.
