Maybe and Laugh.

.Többé már nem félek.’ Talán ezt a mondatot kéne kimondanunk újra és újra, hogy egyszer csak megvalósuljon. Talán magunkba kéne nézni teljes erővel azért, hogy el is higgyük, amit szívünk mélyén szeretnénk. Talán csak attól félünk, amit nem ismerünk. Talán mindenkitől függünk, aki egyszer szeretett minket és ki is mutatta felénk. Ugye mennyivel nevetségesebb talánokat használni azokra, amik százszázalékos igazságtartalommal bírnak? A talánok jók, mindig helytállóak, csak néha igazán röhejes a használatuk. Néha igazán röhejesek vagyunk a szavak kimondása közben. Nyíltan és szabadon beszélünk, aztán mégis elfutunk a szavak elől. Elrejtőzünk és menekülünk, aztán mégis a legbizalmasabb kapcsolatot ápoljuk a kiejtett vagy ki nem ejtett mondatokkal. Ilyenek vagyunk. Kétértelműen értekezünk minden második emberrel, az elsővel pedig szóba sem állunk. Megharagszunk, mosolyszünetet tartunk, kiabálunk, veszekszünk, s belül egyre közelednek a lelkek egymáshoz. Lélektáncú vad szenvedély. Mámoros kötéltánc. Mennyi hasonlat lehet maga a tánc, nem igaz?

Nevess!’ Szólítottal fel rá egy áprilisi reggelen, én pedig lázasan felnevettem. Oly hirtelen kaptam meg, hogy csak úgy tudtam lereagálni, ha hallgatok rád, ha engedelmeskedem neked. Azóta sem tudom eldönteni, hogy szívből jövő nevetés volt-e, vagy pusztán kötelező jelleggel csak neked címezve. Talán nem is fontos. Talán csak az a lényeg, hogy megtörtént, és hogy még mindig emlékszem, emlékszünk rá. Vagy te már nem? Sosem beszélsz a közös éveinkről, a közös emlékeinkről, s olybá’ tűnik, hogy mindent csak megélsz, de semmit sem raktározol el. Tudod, helyetted is beleteszem a pillanatokat egy fiókba.

Akarjuk?’ A végét. Megkérdezted, megkérdeztem, majd egymásra borulva öleltük egymást a Széll Kálmán téren, az óra alatt. Ezer éves jelenetek kötődnek ahhoz a helyhez, egy időben igenis fontos volt és most veled is fontos lett. Az élet körkörös, csak néha frusztráló erre gondolni. Néha idegesítő az, hogy minden okkal történik – törni és zúzni lehetne, de csak azért, mert akkor is érzed, hogy így van. Frusztrálóan idegesítő néha a tudatosság.

Emlékszem ránk.’ Én pedig a te emlékezetedből élek. A te emlékeidből, a te tekintetedből látom azt, ahogyan minket látsz. Talán csak ezért vagyunk még együtt: mert a szemedben látom a múltat, a jelent, a jövőt. Magunkat.

A dalunkat hallgatom a konyhánkban, te kijössz, megpörgetsz, rám mosolyogsz, bort iszunk, nevetünk, és beszélgetünk. A dalunk pedig újra és újra ismétlődik. Még mindig meglep, mennyire a miénk, pedig aztán nem is csendül fel mindennap. Most is tessék, eltelt lassan egy év, lehet már másfél is, hogy előbukkant, hogy eszembe jutott. Ennyi év után is kitart mellettünk, vagy mi tartunk ki mellette tudat alatt?

Mindig is féltettem az őszt.
Mindig is szerettem az őszt.
Mindig is a legszebb hónapunk volt.
Most? Is. Van rá esély.

Kedves, tényleg talán vagy talán talán emberkés, Felhő.