.Tudod, én annyiszor megfogadtam, hogy most másképp lesz. Hogy most te fogsz lépni, és nem én. Hogy majd együtt nézzük a csillagos eget hajnalban a fűben fekve, vagy egy tetőn piknikezve Barcelonában vagy Párizsban a Louvre kertjében. Annyiszor megfogadtam, hogy most másképp lesz, hogy most majd nem mondok semmit, hogy nem mondunk semmit, csak figyelünk és erősen koncentrálunk magunkra, egymásra, arra amit nyújthatunk és amit igazából adunk. Annyiszor megfogadtam, hogy most másképp lesz, de eddig még nem valósult meg. Mindig túl gyengének tűntem, mindig elolvadtam egy adott pillanatban, és csakazértis megpróbáltam a lehetetlennek tűnő nevetséges kapcsolatot. Erősen kötődtem, míg te sodortad a cigarettát. Erősen néztél és szólongattál, miközben ittam a kávét. Erősen menekültünk, miközben a Work Drugs adta az alaphangulatot. Emlékszem, amikor megismertem, amikor először szólalt meg a zene akkor amikor együtt voltunk: egymással szemben álltunk, lelkesen belemerülve egy témába amiről mindketten két különböző módon gondolkodtunk, körülöttünk pedig díszes társaság, hatalmas tömeg, rengeteg színesség, dübörgő koncertek, bűvös illatok. Aztán elnevetted magad, elővetted a cigarettát, tűz és száj és zseb, majd kézen fogtál hogy az éppen elkezdődő koncert első sorában tomboljunk. El akartunk menni világot látni, de csak fesztiválokig jutottunk. Megálltunk, csodálkoztunk, virágot tűztél a hajamba, szalagot kötöttem a csuklódra, és maradtunk. Majd legközelebb tovább megyünk, na? Majd legközelebb tovább megyünk.
Égre tekintettünk és csillagképeket kerestünk, hegyet másztunk, földön futottunk, tengerben vitorláztunk, szűk utcában motoroztunk éjszaka, téli kertben főztünk, japán kertben nevettünk pár nagy irodalmi szellem társaságában, vonaton hallgattunk zenét, koncerteken hagytuk a lelkünket, Horvátországban énekeltünk az utcán, kiállításokon játszottunk francia filmeket, London parkjában társalogtuk át a fél éjszakát, buszon sírtunk, repülőn nevettünk, éreztük magunkat szeretve, éreztük magunkat gyengének, voltunk erősek, voltunk összekötve, voltunk elengedve, korom sötétben sétáltunk hogy stoppolás legyen a vége, löktünk, adtunk, kaptunk, lenéztek, felnéztek, elítéltek, megöleltek.
Majd legközelebb tovább megyünk, na? Majd legközelebb tovább megyünk.
Nem lett tovább, vagyis nem úgy, ahogy terveztük. Felvettük a legszebb, legkényelmesebb ruhánkat, lazán egy táskába pakoltunk és spontán felszálltunk egy vonatra. Arra a vonatra, ami éppen indult. Így mentünk Bécsbe, Berlinbe, Prágába, Münchenbe, Moszkvába, és egyéb olyan helyekre, amikre talán még nem is voltunk felkészülve. Megtörténtek. Kafka vezeti az életünket, mindenki felett. Kimondhatatlan nevű együttesek mennek az életünk alatt, amiket a többség képtelen értékelni, nekünk pedig csupán ők vannak. Volt egy lány, Emma, ki Barcelonában hirtelen odaállt és ennyit mondott, persze angolul, de nem is az a lényeg hogyan, hanem hogy mit. Amíg arra vársz, hogy a hogyan kérdéseidre választ kapj, addig rossz úton jász és igazából még csak nem is törekszel boldog lenni; ne a hogyant, hanem a mit’ kérdéseket építgesd magadban. ‘Amíg a kimondatlan belső gondolatok kimondatlanok maradnak, nincs semmi baj. Ha lázasan egymás fejéhez vágjátok a legváratlanabb pillanatokban, minden lelkiismeret furdalás nélkül, akkor jött el az a pillanat, hogy el kell engedni a másikat. Amíg szeretünk, mindent elfogadunk, mindenkitől megvédjük. Amikor valami elszakad, a gondolataink felszínre jönnek és a hibákat a másik fejére ordítjuk. Ti szeretitek egymást, látszik, kapaszkodjatok erősen és élvezzétek a kék eget.’ Második nap, egy kávézóban történt. Azóta Emma szavai alatt peregnek a Barcelonás emlékképek. Az élet egy film; s milyen film lenne ha nem lennének soundtrackek?
Tudod, én annyiszor megfogadtam, hogy most másképp lesz. Hogy majd nem tűnnünk el azért, hogy majd a legváratlanabb pillanatban a hiányzás felbukkanjon, mi pedig menekülünk előle, sikítunk, rúgunk, majd nagy levegőt veszünk és újból felvesszük egymással a kapcsolatot. Ilyenkor mindig egy hosszabb vonatozás lett a vége, Mintha mi csak ebben lennénk jók, már nem is tudom biztosan. Talán te vagy az utazótársam, akivel chillit eszem és Schindler listáját nézem egy athéni motelszobában. Talán te vagy az utazótársam, aki elmagyarázza nekem a menő kifejezéseket ott a Szajna partján. Talán te vagy az utazótársam, akivel Moszkva utcáin futunk, hogy egy sikátorban majd halálra ijedjünk. Talán te vagy az utazótársam, aki szerint a fesztiválok olyanok, mint mi ketten: időszakosak, s amikor rövid ideig részt vesznek az életünkben, akkor folyamatos orgiákat jelentenek. Értsd jól, s ne értsd jól. Talán te vagy az utazótársam, akivel két üveg bor után nutellát keresünk a római közértben. Talán te vagy az utazótársam, akivel eltévedünk a bécsi metróban, és telefon segítségével találjuk meg egymást, miután kiderül, hogy két különböző metróra szálltunk fel, amik naná, hogy az ellenkező irányba mennek egymástól. Talán te vagy az utazótársam, aki hangosan felkacag a Louvre múzeumban, és akivel sunyiban mogyorós chipset eszünk miközben kielemezzük a festményeket. Talán te vagy az utazótársam, akivel Párizs utcáin eljátsszuk a Les Chansons d’amour-t; aki Ismael, én meg Julie, bár mindig is Alice voltam. Talán te vagy az utazótársam, aki RHCP és Nirvana számokat énekel, éjjel négykor az Isztambuli reptér várótermében található kávézóban. Talán te vagy az utazótársam, akivel itthon, Pesten nem bírjuk egymást. Utaznunk kell a szeretetért. Hiányolnunk kell, hogy utazzunk. Az élet egy film; vajon melyik rendező lenne elég bátor, hogy összefog minket és megrendezi a lehetetlennek tűnő igen csak veszélyes kapcsolatot?
Tudod, én annyiszor megfogadtam, hogy most másképp lesz. Most is megfogadom. Együtt fogadtuk meg a konyhában. Most minden másképp lesz, Emma miatt. Kifogásokat tologatunk magunk előtt ahelyett, hogy erősebbek lennénk és magunktól kiállnánk a híd szélére azzal a meggyőződéssel, hogy úgysem essünk le mert nem lesz semmi baj. Prágában, Koppenhágában, Bécsben, Hamburgban, és egyéb helyeken, ami nem Magyarország területe, olyan könnyen menne. Olyan könnyű ott minden, mintha a semmi tartaná a kettősünket, és mégsem félünk.
Tudod, én annyiszor megfogadtam, hogy most másképp lesz. Megfogadtuk most is a konyhában, Emma miatt. De aztán meg minek is kéne másnak lennie? Vannak kapcsolatok, amiket a távolság szétszed. Vannak kapcsolatok, amiket a közelség tesz tönkre. És van a miénk, ami csak akkor működik, ha felszállunk a vonatra és elhagyjuk Magyarországot; közel vagy távol? Boney és Clyde. Közel vagy távol? Utaznunk kell, hogy szeressünk. Utaznunk kell, hogy Emmák lépjenek be az életünkbe. Utazó szellemek vagyunk.
Kedves Felhőm.
