Sting hurts and letter

.Néha amire a legjobban vágyunk, amiről azt hisszük hogy a legjobban szeretnénk, megvalósul s mi összeroppanunk. Van, amikor rosszra tesszük fel az életünket, és lehet hogy közbe a másik, amit hagyunk elmenni, az a jövőnk. Akaratosak vagyunk, önfejűek, s bármit megtennénk azért, hogy boldogok legyünk. Pedig ez nem így megy, mégis állandó jelleggel elfelejtjük, s csak hajtunk és hajtunk valami olyasmi után, ami nem is a miénk igazából. A boldogságot nem a külső máz, nem az emberek adják meg nekünk, ők csak az öröm érzését keltik bennünk, de a boldogságot önmagunkban kell keresni, mert önmagunk legmélyén van elültetve s alig várja, hogy kicsíráztassuk. Öntözni kell, felnevelni, beszélni hozzá, gondozni, etetni, és szeretni. Élvezni, hogy bennünk van, s elfogadni azt, amit kívülről kapunk: legyen az bármilyen negatív vagy pozitív tett. Nem válogathatunk, mégis megtesszük. Kiválogatjuk a gondolataink közül azt amelyik a legszimpatikusabb, amelyik a legfeltűnőbb, s aztán mindenkin áttiporva, még saját magunkon is, próbáljuk valósággá tenni. Csodálkozunk a könnyeken? Csodálkozunk, hogy van olyan pillanat amikor csak ülünk, magunk elé meredve? Csodálkozunk, hogy kezdünk mások lenni úgy, hogy igazából azt hisszük teljesen önmagunkat adjuk a világnak?

A kettősség. Ezt gondoljuk, de azt tesszük. Ezt érezzük, azt mondjuk. Ezt adjuk, azt kapjuk. Teszünk valamit, s közben belül olyan, mintha éppen apródarabokra esnénk szét. A kettősség. Nem menekülsz, mert minek, mert érzed, hogy ez mind te vagy, és magad elől már annyit menekültél, hogy most már nincs kedved. Látod azt, amit eddig szerettél volna, amiért a napokban annyi mindent megtettél, s most látod, hogy kezd éledni az egész, hogy kezd pozitív hajtást hozni az eddigi munkád, és te mégsem tudod élvezni. Kérdőjelekkel tarkított, sötét erdőbe kerültél, mindenhol csak fákat látsz és kérdőjeleket, közben pedig se gondolatod, se tettre vágyásod, csak az üres vászon benned. Mindent megtettél érte, most elkezdődött a virágozása, s ennyi volt, eldobnád egy szó nélkül?

Talán kapkodtál. Talán tényleg megbízhatatlan vagy és szétszórt és te is olyan vagy, mint a többség: csak addig kell valami, amíg nem lehet a tiéd.’
Talán kezdődnek a lelkiismeret furdalások, az oda nem illő szavak ki nem mondása, a hamis ábrándképek, és a széllel szemben futás. Talán minden kezdődik elölről, talán mindig ez az a pont, ami szétszed minket belülről: érzed, hogy ez volt a veszted, mégis újra és újra visszatérsz hozzá, s végigcsinálod. Talán szereted, ahogy a mélybe zuhansz. Talán most tárt karokkal, önfeledten fogsz a hegyről a vízbe ugorni. Talán még félünk is, amit próbálunk kiegyenesíteni felkiáltójellé, de megállunk a kérdőjelnél.

‘Fontos vagy, s csak ennyire futja. Nem vagyok egy kibasszott költő.’ A romantika tetőfoka egy ilyen sms üzenet, ugye? Megkaptam. Ma reggel, bár igazából elmúlt már délután fél négy is.  Tudod, ott a villamoson utazva, felnevettem. Nevetve szálltam le a villamosról, nevetve tértem át a másik útra, nevetve mentem hozzánk, nevetve éreztem hogy üres vagyok, csak a szám nevet. Értékellek. Te is értékelsz. Értékeljük egymást, mint ahogy a valóságos, hétköznapi emberek teszik, és nem a kibasszott hírességek, ahogy te mondanád. Sokat káromkodsz, és sokat iszunk. P csak John Lennonnak és Yokonak hív minket. Yoko és Audrey – megmutatja a kettősséget bennem, a két ént. Az enyém, a miénk, a tied, és valakié aki bennem lakozik, de mégsem érem útól. Mint amikor versenyt futottunk a Margitszigeten, hogy aztán fagylaltba fojtsuk bánatunkat. Kiakadtam, ha nem sikerült végigcsinálni. Kiakadtál, ha túl sokat válogattam. Kiakadtunk, ha későn indultunk futni, és ha túl korán végeztünk. Pont az volt a jó, hogy semmi sem volt jó. ‘Elmondanám neked mennyit érsz, de ha nem tudod, mit tépjem a számat? Úgyse hallod meg a bókokat, ha én mondom.’ Az üzeneteid olyanok, mint a Kishercegnek a virága. Szereti, de aztán egy másikat jobban kezd szeretni. Most megkérdeznéd, nekem ki az a másik, én pedig azt válaszolnám, hogy senki. Nem hinnéd el, én pedig már lassan üvöltenék, mire te is rákezdenél ordibálni, és a szomszédok megint felhangosítanák a zenéjüket, a tévéjüket, mert nem bírnák elviselni a hangzavart. A hangzavart, ami tőlünk jön. Már csak hangzavar vagyunk, talán nem is voltunk igazából többek együtt, kedvesem. ‘Magadnak köszönd a szép szavakat, ne nekem. Magadnak, mert te nézel tükörbe, mert te főzöl kávét, mert te vagy ott nekem. Magadnak köszönd a szép szavakat, én már képtelen vagyok kimondani őket.’

Audrey harcolt a szerelemért, a szerelméért? És Yoko tényleg csak kisajátította azt, aki az övé volt, minden szerelem nélkül?
‘Tudod, hogy szeretlek. Tudod, hogy úgysem hagylak el, úgysem hagyjuk el egymást, csupán nekünk ilyen a szerelmünk: egy kibasszott nagy káromkodás a kapcsolatunk.’ Vajon, ha azt mondom egyetértek ezzel az üzenettel, milyen fényt vetne rám, ránk? Kézen fogva sétálunk, vattacukrot veszel nekem, egymást lekörözve futunk, túlharsogjuk az utazásokat, ünneplünk hogy vagyunk, elesünk a földön hogy a klubba térjünk magunkhoz, felhőket számolunk és négy sarkot az új helyen. Nem vagyunk rosszak, de csendesek sem. ‘Csak ez a bajod? Mutass egy párt, aki még sosem veszekedett, légyszíves! ‘ És nem tudok mutatni.

Hangzavar. Nem a zaj megállítói vagyunk, hanem a zaj forrása maga. A központ, a motor, a vinnyogás, a kutyaugatás, a sziréna. Talán tényleg inkább Yoko vagyunk és Lennon – de akkor ez azt is jelenti, hogy tudat alatt mégis tudatosan, magamhoz láncoltalak egy életre?

Néha megbánjuk azt, amit annyira akartunk. Nem téged bántalak meg, nem is magunkat, csak ezt itt. Itt, ezt a pontot, látod? Bár még csak üres vászon, nincs rajta se folt, se tinta, se festék, se megbánás, csak egy tiszta fehér vászon. Adok neked egy ecsetet…

Kedves Felhő, ki káromkodós, de most a másik oldalára fordult az ágyban.