Sick me in the river

.A fű túl vizes volt, így bent, a nappali közepén, a padlón feküdtem le. Szemem a mennyezeten, aztán lecsukódott. Emlékképek, érzések, s emlékszem mintha könnyek is elkezdtek volna folyni az arcomon. Én kezdtem el összezavarni mindent. Azt hittem, elég erős vagyok ehhez az úthoz, hogy meg tudom tartani a kialakított újbóli egyensúlyomat és azt, hogy néha átadom magam mindennek, átadom magam neked, átadom magam azoknak a szavaknak, amik csak úgy kijönnek a számon. Nem veszélyesek, csupán mesék. Önfeledt történetek az életemről, amik kibuggyannak, meg sem gondolva, hogy vajon itt lenne-e az idejük, hogy vajon jogosan tehetem-e, hogy elmondhassam éppen neked és éppen azokban a percekben, amikor összekerülünk. Egymás előtt állunk, én csodálkozva, én mindenre rácsodálkozom, hogy mennyit nőttél, hogy mennyire megváltoztál, hogy mennyire magas lettél, hogy mennyire szertelen vagy, hogy mennyire édes, hogy mennyire… hogy mennyire visszarepültem az időbe, s mintha magammal néznék farkasszemet.

Én egyszer már kiléptem. Egyszer már kimondtam a nemet, még ha nem is szándékosan, bár lehet hogy csak ezzel takarózom, de a lényegen úgysem változtat. Akkor hát mégis mi ez? Újból a körközepére vágyom, újból mesékkel szeretném körbevenni magam, ahol minden megóv mindentől… csak attól nem, ami a legfontosabb. S ezt mindig elfelejtem. Nem óv meg önmagamtól, nem óv meg tőled, inkább csak segít újból beléd esni. Talán sosem fogok kijönni ebből. Talán sosem fogok csak az a lány lenni egyedül, hanem mindig az a lány leszek megannyi kincsekkel. Talán csak ezt kéne felfognom végre, de igazából te sem nagyon segítesz, te Ott fent, igen Te! Küldözgeted a jeleket, vissza-visszalöksz egy adott útszakaszra mindenféle előzetes bejelentés nélkül, mégis mit vársz? A reakciómat? A tagadásomat, hogy majd küzdök ellened? Az a lány vagyok, ki megtanult alázatos lenni. Az a lány vagyok, aki már hisz benne, hogy minden előrelépésnek, minden visszalépésnek, minden felbukkanó személynek, minden ki nem mondott vágynak, minden kimondott szónak, minden lejátszott zenének, minden összekócolt hajnak, mindennek jelentése van, hogy okkal történnek akkor amikor. Az a lány vagyok, aki rácsodálkozik annyi év után mindenre. Az a lány vagyok, aki egykor mindent ellökött, mert élte az életét de leginkább csak magát óvta meg minden zavaró tényezőtől, amitől megijedt; s aki most ugyanezt kezdi tenni, csak most mazochista módon munkamániást játszva. Milyenek a maximalisták?

Emlékszel a nevetésekre? Emlékszel a sunyiban elmondott titkainkra? Emlékszel az önfeledt ölelésekre, a megjátszott és nevetséges kiakadásokra? Emlékszel az eltévedésekre, a színes álmokra, az összetört szívekre? Emlékszel a közös pontokra, a messziről rohanó ölelésekre? Emlékszel a nem tudásokra, a kiabálásokra, a kinevetett lényegtelenségre? Emlékszel az újonnan feltámadt esélyekre? Emlékszel a későkre, a meglepetésekre, arra hogy minden alkalommal valami és valaki mindig képes volt minket meglepni? Emlékszel, hogy semmi sem volt fontosabb magunknál, egymásnál? Emlékszel az esti üzenetekre, a halkan kuncogó nevetésekre? Emlékszel arra, hogy örökre? Oly buta szó, s legszívesebben elzárnám egy dobozba hogy aztán felvigyem a hegyi patak mellé – bele kéne dobni a vízbe, hogy örökre eltűnjön az örökre. Talán amikor kimondtuk, akkor kezdett el láthatatlanul eltörni minden.

Emlékszel még rám?
Én már lassan nem emlékszem rád. Újból elvesznék a mesék közti világban, újból rohannék veled az éjszakába, újból aggódnék és újból az lenne a fő kérdésem minden mondatom után hogy ‘vajon miért?’. Vajon miért van az, hogy ennyi szenvedés után is kitartunk? Vajon miért van az, hogy a rosszak jónak sőt tökéletesnek mutatják magukat, míg mások tükörképei lázasan integetnek felém, hogy forduljak meg? Vajon miért van az, hogy félünk kimondani a kimondhatatlant? Vajon miért van az, hogy az eddigi aggódás most azaz aggódás, hogy nehogy újból túl közel kerüljünk egymáshoz? Vajon miért van az, hogy újból és újból meg kell ismernünk egy személyt, egy szakaszt, egy érzésünket, míg a többiek önfeledten és észrevétlenül rohannak el mellettünk? Vajon miért. Vajon miért vagyok az a lány a kincsekkel, ki újból és újból visszatér? Csak már sosem tudom hová is térek vissza. Legyőzni? Legyőzni mindent, hogy egymásra leljünk? Vajon miért nem fáradunk ebbe bele, ha minden másra olyan könnyedén legyintünk?
Az a lány vagyok a kincsekkel, ki újra és újra visszatér. Az a személy vagy, ki… kik… Ölelésekben gazdagított mesékkel vegyük körbe magunkat, ne lepődjetek meg a színes árnyképektől, a némaságtól majd a minden másodpercben zümmögéstől. Harmatos kikelet. Gyümölcsök.

A jelszó. Emlékszel még a jelszóra? Kedves Felhő. Gyere, igyuk meg a kávénkat, a jelszót pedig suttogd bele a kávéscsészébe. Szükségem van a jelszóra. A kettőnk jelszavára.

http://www.youtube.com/watch?v=7NJqUN9TClM&NR=
Oda-vissza, harmincszor meghallgatott dal.
Hagyd, hogy elraboljon.