.Felkeltem, dalra fakadtam, kávét készítettem, felöltöztem, és elindultam. Egy saját magammal foglalkozó napot tervezek mára, és persze, hogy ilyenkor találsz meg. Még tartom a döntésemet, amit a piros ingben hoztam tegnap reggel kócosan és mérgesen, még tartom. Felajánlottad, hogy elviszel kocsival a bevásárlóközpontba, hiszen mégis csak egyszerűbb és gyorsabb, de csak rád nevettem, kiléptem a bejárati ajtón, s jó hangosan és erősen becsaptam rád. Ez az üzeneted, ahogy a Hiperkarma is megénekelte, ez az üzeneted tőlem neked szeretettel. Erős vagyok, független vagyok, s nem egy naiv kislány, aki mindent otthagy csak azért, hogy veled lehessen, mert te éppen ráérsz, de amúgy meg tojsz a fejemre – kivétel, amikor kaját főzök, vagy inkább csak próbálok, mert akkor hirtelen kedves is tudsz lenni. Na nem. Ilyet nem játszunk, ugye tudod, hogy ilyet már nem játszunk? Biztos megsértődtél rám. Egy pillanat erejéig, a buszmegálló fele megállok, elbizonytalanodom, legszívesebben visszafordulnék és elvesznék az ölelésedben, a csókjaidban, de aztán elmegy előttem egy őrült autós, egy dudáló busz, s helyrerázódom, tovább megyek a megállóba. Mindig előre, mindig csak előre. Amikor elönt az egy másodperc összezavartság, akkor kell összeszednünk az összes maradék erőnket, s menni előre, előre! Összezavarodunk, hogy kitartsunk a döntéseink mellett. Kitartunk, mert változást akarunk. Változást akarunk, mert már kinőttük a régit. Kinőttük a régit, mert már megszokottá vált. Megszokottá vált, mert megtanultuk már a leckét, amit a sors elénk görgetett. Megtanultuk, hogy újat kapjunk, s abból tanuljunk. Körkörös minden. Te is körkörös vagy, én is, ők is, mindenki és minden körkörös, de tudod, igazából semmi sem zavar. Persze, a ma reggeli viselkedésem zavar veled szemben, hiszen eddig nem voltam olyan, mint te velem, ilyen lekezelő, bunkó és mégis nyugodt biztonságot adó. Bár te annyira nem is nyújtasz biztonságot, mintha nem is velem lennél, amikor igazából velem vagy. Olyan fura az egész helyzet, olyan furák vagyunk mi is. Nézd meg, megint csak te és te és te jársz a fejemben, pedig lassan ki kéne kapcsolnom, hogy csak magammal törődjek, de egyszerűen úgy érzem, hogy képtelen vagyok rá. Csak és kizárólag Te. Miért van ez így? Vajon milyen fejet vágtál, amikor rád csaptam az ajtót? Meglepődtél, dühös lettél, sértett lettél, vagy ne adj isten rájöttél hogy valami elromlott köztünk? S vajon ha rájössz, akkor helyre szeretnéd majd hozni a kettőnk kapcsolatát?
Én már nem tudom, hogy akarom-e. Egy kicsit igen, de nem csak a függés, a megszokás beszél belőlem? Nem csak a napi drogadagjaimat szeretném újra s újra, s örökre? Rászoktattál. Képletesen – veled szemben minden pusztán képletes, pedig régen nem így volt. Ki kezdte? Ki fordult be a sarkon, hogy a másikat elkezdje lehagyni? Lehet én voltam, csak rád fogom, mivel mindig kell egy bűnbak. Talán tényleg én voltam. De nem… vagy mindketten?
‘Amit más gondol rólam, az nem rólam szól, hanem róla. Magát mutatja, és nem engem.’ Egy sms. Felnevetek a bevásárlóközpont közepén, tudod, így megkönnyíted az egészet. Engem hibáztatsz mindenért, semmit sem változol, de mit is akarok alig egy naptól? Senki sem fordul száznyolcvan fokosan meg egy nap alatt, te sem leszel kivétel. Visszaírok egy köszönömöt. Mert köszönöm, hogy a hibáztatásod ráébresztett arra, hogy mit is döntöttem el tegnap reggel, hogy mibe is fáradtam bele, hogy milyen is vagy manapság. Köszönöm, hogy vagy… s bár jelenleg nem tudom biztosan, hogy ezt pozitívan vagy negatívan kell érteni, de azért köszönöm. Most pedig kikapcsolok, és magammal törődök, te pedig sértődj meg rám, mást úgy sem tudsz. Rúgj be, pofozz fel, ordíts, hogy veled senki sem törődik. Csak nevetni fogok.
Kikapcsolás
Kedves Felhő, ki az érzelmeiből táplálkozik s nem gondolkodik.
