amíg a helyemen ülsz, nem én.

.Talán csak hagynom kellett volna mindent a francba. Beletenni egy szemetesbe, elvinni a legközelebbi hulladékgyűjtőbe, beledobni, s tovább állni, mint amikor csak egy hasznavehetetlen szemetet dobok ki. Nem így történt, tudod mi történt helyette? Semmi. Szenvedtem tovább, mint egy őrült mazochista, aki nem kapja meg a napi adagját, amit nem is ő akart, hanem kapott, s  a végén mégis elvették tőle. Én nem szerettem volna tőled függni, eszembe sem jutott volna, hogy pont tőled és pont ennyire vérlázítóan. Eleinte még idegesített is a túlságosan nagy érzelem kinyilvánításaid, egyszerűen nem bírtalak néha elviselni, annyira sok voltál. Minden másodpercben jöttél és jöttél, én pedig úgy viselkedtem veled, hogy más már szerintem hanyatt-homlok elfutott volna. Talán észrevetted a bennem, a bennünk szunnyadó lehetőséget, hogyha kitartasz s áttörsz, akkor sikerül elérned a meghódításomat, az örökké tartó szeretetemet? Ennyire vonzott az ügy úgy, hogy semmit sem ígérhettem neked? Te is mazochista voltál, vagy csak elborultan optimista, de lehet hogy csak kellett melléd valaki aki bevisz a tutiba és nem számított hogy mennyire szeret az illető vagy sem, elkapod és tönkreteszed, ahogy veled tették ugyanezt régebben. Lehet csak egy kísérlet voltam, egy rosszkor voltam rossz helyen lévő bosszú.  Ha nincs más, én is megfelelek, mi is megfelelünk. Akárhogy is volt, bevált, mert megszerettelek. Egyik napról a másikra kezdődött az egész: úgy feküdtem le, hogy teljességgel közömbös voltál a számomra, akin jókat nevetek, de aki nem mozgat meg oly nagyon sehogyan sem, s úgy keltem fel, hogy fontosabb lettél a számomra még önmagamnál is. Beleestem a csapdádba, amit elismerek, tökéletes precizitással állítottál fel. E ébredéstől kezdve bármit tehettél, bármit mondhattál, én már ráharaptam a napi drogadagjaidra, s elvesztem a közösen kialakított világunkban. Az emberek úgy kommunikálnak egymással, hogy rákapcsolódnak a másik jelrendszerére. Én is elkezdtem kinyilvánítani az érzelmeimet, már nem egy erős kőszobor voltam aki nem mutat magából semmit, hanem egy élő, eleven, érzelmi sokaság, ami minden percben robbanhatott, ha éppen olyanja volt. Tudod, függőt kreáltál belőlem, aztán apránként vetted el tőlem. Azok kezdtek el érdekelni, amik addig eszembe sem jutottak. Olyan emberré kezdtem el válni, akit a tizennégy éves énem körberöhögött volna. Megmutattál egy másik szeletet az életből, s a vége felé már csak azt akartam, semmi mást. Sőt, belefulladtam a darabokba, az énjeimbe, az énjeinkbe, a színkavalkádba, az üvöltözésbe, az önzőségbe, belefulladtam és elfáradtam, s tudtam, hogy tudod, csak nem tettél semmit. Egy ócska bosszúhadjáratként lettem kiválasztva, és gratulálok, mert sikerült. Jól osztottad a lapokat, apránként adagolva mindent, hogy aztán mindent egy szempillantás alatt elvegyél, a konnektorból is kihúz, s jó messzire dobj. Sikerült, s én már nem tehettem semmit. Lenéztél, hazudtál, meghazudtoltál, eldobtál, mint egy szerencsétlen idegennel szokás. Visszakaptad azt, amiért kihasználtál, így rám már nem volt szükséged. Tudod, azért hálás vagyok – megtanultam az összeomlást, egy kapcsolat általános szabályait, az önzést, megismertem az érzelmeket, s általad lettem olyan, mint egy kinyílt rózsaszál a világra, az emberekre. Valamilyen szinten hálás vagyok neked, de látod, még most is mentegetlek, pedig… pedig minek, miért, kinek teszem mindezt?
Elvonási tüneteim lettek, s kedélyjavítókkal próbáltam enyhíteni hiányodat. Úgy léptem ki a függésedből, hogy egy másik függés karjaiba rohantam bele. Élveztem, azt hiszem, mert be kell vallanom, homályos emlékképeim vannak azokból az időszakokból. Úgy rémlik, hogy gyűlöltem magamat, téged meg elfelejtettelek, a többi emberbe pedig belekaroltam és rájuk bíztam magamat úgy, hogy igazából kicseszettül nem hallottam őket. Szükségem volt rájuk, hogy magamra szükség legyen. Szedtem a bogyókat, hogy egyensúlyba hozzam az addig belém tukmányolt adagokat, de persze szemmel látható volt a különbség. Nem lehet sokáig bírni üresen, kifosztva, mocskosan, kedélyjavítókon élve. A homályos képek azt mutatják, azt mondják a fülembe, hogy boldog voltam, én pedig elhiszem nekik. Rémlik is valami ilyesmi, bár azért lehettem boldog, mert szabad voltam… innen számít az, hogy a szabadságot soha senki miatt nem dobom el újból, beleszerettem. Most ettől függők. Beléptél az életembe, kiléptél az életemből, hogy földre taszítottál, s azt hagytad magad után, hogy függjek. Bármitől. Most ismét itt lebegsz a szemem előtt, az életem kapuja előtt, s mintha bebocsátást szeretnél kapni, de én már képtelen vagyok továbbadni. Már te jössz. Egyszer se kérted a bocsánatomat, egyszer se írtad azt mennyire kibasszottul sajnálod és hiányzom neked, tudod, néha egy szó is elég lenne. Mindent annyira természetesnek veszel mégis. Még mindig mindent természetesnek veszel, és ha nem úgy történik, ahogy elképzelted, megharagszol és elsétálsz. Nem vagyok bábu, hallod, igaz? Függök. De már nem bogyózok, s már te sem kellesz. Volt időszak, amikor mindent képletesen értettem, amikor rád gondoltam, most meg egyszerűen csak várok. Azt hiszem, több nem is kéne, csak hogy csinálj valamit. Igen, csinálj valamit, hogy lássam rajtad ahogy élsz. Te adtál először adagot, aminek a hatását a mai napig érzem magamon – te kezdted el, s ha a világ körkörös, akkor neked is kell befejezned. Mégsem félek, már nem. Várok. Várok, hogy mi lesz a közös filmünk utolsó képkockája.

Függés? Mindenki függ valamitől. Tudod, én inkább vagyok hálás neked, minthogy kihasználjalak, játsszak veled, mint ahogy Te tetted. Inkább elraktározom az ajándékodat, szeretek, és hálát adok. Várunk együtt? Úgyis tudom, hogy itt lihegsz. Mindig akkor jössz, amikor minden rendben van, hogy mindent felkavarj. Csak akkor érj a végére, ne állj meg állandóan, hanem ha elkezded, fejezd is be. Én várlak, mert tudod nagyon jól, egy kicseszett, elborult, örökérvényű mazochista vagyok, akinek még hiányzol, s fogsz is. Kedves Felhő.