[Képkockás játék rovat, part 2] Táncolj, Pest!

Az előbb bukkantam rájuk. Beléptem youtubera, hogy hallgatok valamit, és a főoldalon megjelent ez a klip – kíváncsiság hajtott előre, rákattintottam, betöltötte, megszólalt, és itt a helyük ebben a rovatban, azt hiszem. A Képkockás Rovatban, ahol inspirációs zenéket mutatok be kicsit másképpen, kicsit elkalandozva bennük.  Nem tudom, hogy ti már ismertétek-e őket, hogy ismeritek-e ezt a dalt, de én beléjük szerettem. Zenei rendezője ennek a klipnek, Jamie Winchester, és bennem már itt elindított egy olyan skálát ami csak pozitív szavakból tevődik össze.
Egyszerű szöveg, egyszerű megjelenés, mégis a legütősebb kategóriába tartozó zene. Dunapart, Malmö és Koppenhága utcáin kalauzol minket Knoll Gabi, szépiába csomagolva. A különleges hanggal hajókázunk egyet a gondolataink Dunáján. Nézed, hallgatod, s kikapcsolsz. Ilyen szépségek is vannak nálunk. Hallgatom, és még jobban beleszeretek Budapestbe – pöttyök a kockán.

‘…képet festek, vágyat sírok, verset most már újat írok,
Hideg a reggel, forró a kávé,
Tudnod kell, szeretlek téged…’

A megvett kávé a kezemben, a hajammal tangót játszik a szél, emberek surrannak el mellettem és én is mellettük, homályos ködfátyol és tükörképek, átszáguldás mosolyba és lehuppanás a lépcső kövére. Szembe a Duna, mi más is lenne a helyszín, azt hiszem ez így van rendjén. Szemben, előttem, a lábaim, a lábaink előtt hever a kékes mennyország. Miért is ne lehetne újra kezdeni? Miért is ne lehetne önfeledten felnevetni? Miért is ne lehetne kiordibálni a boldogságot? Miért is ne lehetne érezni, élvezni, hogy élünk? Miért is ne lehetne hibázni?
A korty kávé felmelegít, a kötött pulóver felmelegít, Budapest sugárzó látképe felmelegít.  Tán nem véletlen, hogy csipog a telefonom, üzenetem érkezett, ki más is lenne ha nem te, ki más is lenne rajtad kívül aki tökéletesen időzít? Szerelmet írsz, boldogságot írsz, nevetést írsz, átkeresztelt szambából rumbát írsz, szenvedélyt írsz, sirályokat és tengert, hidegséget és örömet, önmagadat írod: ‘Lenne kedved-e…’. Lenne kedvem-e. S miközben várom a választ, a kávét kortyolom, a Dunát nézem, hopp épp egy hajó megy el és önfeledten elkezdek integetni hirtelen az ott levő embereknek. Vannak, akik visszaintegetnek. Vannak, akik nem is látnak. A visszaintegetők és köztem egy láthatatlan kapocs keletkezik, pedig nem is vártuk, tudnod kell szeretlek élet, hallom valahonnan – a levegővételek száma, a hegyek, a várak, a hidak, egész Budapest légkörében mondatok visszhangoznak dallamosan. Szeretlek élet. Szeretlek téged. Miért is nem lehetne minden ilyen könnyed? Miért is ne szeressünk? Pittyeg, azt írod itt vagy pár pillanat múlva. Elmosolyodom, kortyolok még egyet a kávéból, közben az előttem elterülő mesedobozt nézem, hiszen Budapest e része valójában egy mesedoboz, egy ékszer. Feltölt, magával húz, megtart. Pest oldalának rakpart része csak úgy elveszik a rengeteg autó között, a pislákoló ébredezés, a lehunyt szempár a lassan előbúvó nap miatt, a sétálok, a csilingelő villamos, a rohanó őrült világ. Szeretlek élet. Kortyolás, sóhaj, ránevetés Budapestre, felállás, szökkenéssekkel visszaindulás a Deák Tér nyüzsgő terére. Miért is ne lehetne minden ennyire békés? Miért is ne lehetne ennyire minden tökéletes? Miért is ne lehetne száguldani, miközben arcodon ott az őszinte mosoly? Miért is ne lehetne éreztetni a boldogságot? A templomnál megállok, mindenki törzshelyévé nőtte ki magát a deák téri hely, találkozások színhelye, emlékekkel roskadásig tele. Mint a Dunapart. A megvett kávé még mindig a kezemben, a hajammal tangót játszik a szél, találkozások központjában lélegzem, felbukkanó nap kereszttűzében melegszem, mosolyogva várok, megérintesz, átölelsz, megcsókolsz. Tudnod kell, szeretlek élet. Tudnod kell, szeretlek téged.

Ez a rovat erről szól, ekképpen mutatom be a zenéket – a hallgatás közbeni képek és gondolatok és érzések megjelenítése. Én ide repültem el az Egy Másik Zenekar által. Élvezd, élvezzétek, levegővétel, csukott szem, mosoly – recept.