Mennyire érdekes a sors, nem igaz? Tegnap az iskola felé sétálva a karamelles tejemet szorongatva az ugrott be, hogy ‘Azt hiszem, amikor válaszúthoz érkezünk, és tétován nem tudunk dönteni, eszünkbe kellene jusson a halálunk, hogy az életet válasszuk, mert a halálunk nem teszi boldogabbá a világot.’ És ma amikor feljövök, mi fogad? Hogy ma van 111éve annak, hogy az amerikai író, John Steinbeck megszületett. Mi a hasonlóság közte, és az idézet között? Tőle származik.
Az ilyenek adják, az ilyenek kezdik el a nap mosolyszintjét. Amikor egy meghatározó de véletlenül született pillanatról kiderül másnap, hogy talán oka volt. Agyalunk rajta, a fejünk fáj már, koncentrálni sem tudunk lassan, és feladjuk: a feladás után egyszer csak megértjük, magától megtalál minket a megoldás, amit eddig őrült módjára kerestünk. Így van ez mindennel, amikor nem kutatjuk megtalál, ugye ti is tapasztaltátok már? Olyankor mindig eldöntjük magunkban, hogy mostantól nem idegeskedünk, hanem élvezni fogjuk és türelmesek leszünk a dolgok iránt, mert úgyis akkor fognak jönni, amikor jónak látják: se előbb, se később.
Természetesen pár napig bírjuk, utána már megint siettetjük, sürgetjük, rögvest eredményt akarunk elérni. Saját magunknak okozzuk a stresszt. Saját magunknak okozzuk a traumát, ha ne adj isten nem sikerülne az, amit kinéztünk magunknak, amire mindennél jobban vágyakozzunk. Mi a teendő? Lemondunk róla. HELYTELEN! Nem lehet lemondani arról, ami nem a miénk. Nem mondhatjuk azt, hogy szép volt jó volt, hiszen sosem ismertük meg közelebbről, mivel képtelenek voltunk rá. Tehát lemondunk? Nem. Csak hagyjuk, hogy hozzánk jöjjön, amikor jönnie kell. Ha kiakadunk valamin, attól az még nem fog megváltozni jó irányba. A magunknak megbocsátás mellett a második legnehezebb feladat az életben a türelmünk megtalálása. Hajlamosak vagyunk türelmetlenkedve csapkodni a kormánykereket, amikor a dugó közepén állunk. Hajlamosak vagyunk unalmunkban, frusztrációnkban a türelmetlenség felé fordulni a belsőnkben és így a lábunkon dobolni az ujjainkkal. Néha észre sem vesszük ezeket, mert már annyira megszoktuk, annyira természetes, annyira ösztönös, de a környezetünket az őrületbe tudjuk kergetni ezekkel.
De vajon hogyan legyünk türelmesek? Ha mindenre receptünk lenne, a világ egy rendkívüli boldog és elégedett emberekkel teli hely lenne. Nincsenek receptek, vagy csak nagyon ritkán, elvetve, jó mélyen és ezer sárkány őrzi. Így nekem megmaradnak az idézetek, a különböző idézetek a nap bármely szakában, bármikor elővehetőek és minden történésre van legalább egy odapasszoló.
‘Hogyan lehet kibogozni a legbonyolultabb, legreménytelenebbnek látszó csomókat is. “Ha türelmetlen vagy és sietsz, akkor csak rángatni fogod, és minden rosszabb lesz: a csomó még szorosabbá válik, mérges leszel, és biztos, hogy kudarcot vallasz. Ha viszont nagyon figyelsz, ha tanulmányozod a helyzetet, mielőtt bármit is tennél, ha csak egyre forgatod a csomót, ha gyengéd és állhatatos maradsz, ha lassan dolgozol, akkor a végén mindig sikerrel jársz.”‘ FeldmárAndrás.
Ha belül zajongsz, kívül is zajongani fogsz. Ha belül zajongsz, a külső hangfoszlányokat felerősödve fogod hallani. Ha magadban nincs egy cseppnyi csend is, mert minden rést betöltenek a gondolatok és a cselekvések, akkor a kinti külsőségben is káosz fog uralkodni. Ahhoz, hogy magadat lecsillapítsd, mindenben rendben kell lenned: először is magaddal. Leülsz és meditálsz, és figyelsz. Figyelemmel követed a gondolataidat: először még hangosabbak lesznek, hogy majd beleőrülsz, már-már érteni sem fogod őket, de a meditálás megtanítja, hogyan kerekedj felül rajtuk. Te vagy az úr a saját fejedben, semmi és senki más! Ezt kell minél többször tudatosítanod magadban. S ha lecsillapítod, már nem lesznek kérdőjeles, meg nem értett gondolataid, már nem lesznek hangos üvöltések, a mosolyok könnyebben jönnek és a jelek hamarabb megtalálnak. Jelekbe bújtatott feladatok. Jelekként jelennek meg a lépések.
Happy Birthday, Mr. Steinbeck!<3 így a végére.
