Adunk, és kapunk. Érzünk, és vádlunk. Néha azt kérjük, bárcsak ne éreznénk. Néha azt akarjuk, hogy bárcsak kitörölné valaki a fejünkben levő emlékek egy részét, amik túl nehezek ahhoz, hogy hinni tudjunk bennük. Tudjátok, a kabbala szerint azaz őszinte ember, aki mindent megmutat a külvilágnak: aki azt teszi, amit belül is éppen gondol vagy érezz, és nem bújik álmosolyok és álarcok mögé. Talán tényleg így van, és azt hiszem, tényleg ez a helyes megfogalmazása az őszintének: amikor nem játszod meg magad. Amikor önmagadat éled, és nem a másikat. Kereszteződés és árnyjátékok. Becsapások és elmarások. Enyém lesz majd a tied, aztán senkié sem. Álarcok mögé bújnak, megismerik, bemagyarázzák hogy ez mennyire SAJÁT MAGUK, közben észre sem veszik, hogy az egy harmadik embernek milyen sokat jelent… hogy mennyire az élete. Hogy mennyire fontos lett volna akkor és ott. Árulás és öntudat kiesés. Az, amikor megkérdezik ‘hazudsz-e másoknak?’ sokkal bonyolultabb egy igen és nemnél: arról van szó, hogy mennyire bújsz maszk mögé, hogy hányszor mosolyogsz kényszeredetten és hányszor számolsz magadba tízig míg válaszolsz a másik embernek. Nem csak szavakkal hazudhatsz, tettekkel is, emlékekkel is. Emléklopás és lufidurranás. Félünk, hogy elveszítjük önmagunkat, hogy elveszítjük az embereket, de közben saját magunk keveredünk bele egyre nagyobb labirintusba. Körbe sem nézünk, kicsit sem gondolkodunk el azon, hogy ezzel vagy ezzel a lépésünkkel megbántjuk-e a másikat… csak azt nézzük, hogy nekünk jó legyen, hogy minél több emlékek kerüljenek a tárházunkba. Szokványos önös érdek: mindenkinél megvan, az emberiséghez tartozik. Tagadják, akik saját magukat is tagadják.
Mennyi mindent mutattunk, akkor rá se néztek. Idő telik, és már rögvest megszeretik. Mintha az egész csak káprázat lenne és ámulat, pedig kicsit sem az. Ami egykor az életünket jelentette, ami eddig mérhetetlenül fontos volt, most egyszerűen úgy csinálnak vele mintha a sajátjukévá varázsolták volna. Az idő nem változtat meg semmit, nem mulasztja el, csupa ostoba klisé az egész: körbe kell nézni, ennyi az egész. Körbenézel és meglátod. Magadba nézel és hiszel. Újabb érzések és emlékek jönnek, a régiek pedig lecsúsznak a ranglétrán, de sosem vesznek el, csak már nem lesznek főhelyen. Nem szeretném, ha elvennék tőlem őket. Idegeneket könnyebb megdicsérni és igazzá emelni, mint azt akit ismerünk. Meg kell tanulni, engedni kell és nem elveszni abban, amiben éppen benne vagyunk. A szégyenérzet saját magunkból jön ki: szégyelljük azt, ami volt és szégyelljük azt akit, akkor igazából azt szégyelljük amit tettünk és gondoltunk. Minden magunkból keletkezik. Nem szeretném, ha elvennék tőlem azokat, amik egykor az életet jelentették nekem. Együttes, dalszöveg, helyek, kávé, könyv, érzések, szavak, emberek. Bármi. Nem szeretném, ha elvennék tőlem, mert hirtelen rájöttek arra, hogy mennyire kifejezőek. Eddig hol voltak? Eddig hol voltak, amikor mutattam? Ne most és ne így. Kicsit belehalunk, hogy a végén feléledjünk.
Vannak emberek, akiktől az elengedést tanultam meg. Vannak emberek, akiktől azt tanultam meg, hogyan kell közösséget alkotni és beolvadni. Vannak emberek, akiktől a támadást majd a csendet. Vannak emberek, akiktől az összefogást. Vannak emberek, akiktől fogalmakat, hogy miket is jelentenek pontosan a való életben. Vannak emberek, akiktől barátságot. Vannak emberek, akiktől azt, hogy bárminek is látszik a felszín, a mélye egészen másmilyenebb. Vannak emberek, akiktől igazi örömöt, és vannak olyanok akiktől azt tanultam meg milyen érzés a jelenben lenni. Az emberektől tanulunk. Mindenkitől. Eltesszük a következő fiókba, és néha amikor szükséges, akkor elővesszük. El kell rakni, hogy új jöjjön. El kell rakni mindent. Néha megijedünk saját magunktól, hogy aztán képekbe rendezzük őket. Belenézni, előhívatni, kártyavárat építeni. Nem szeretném, ha elvennék azokat a dolgokat tőlem, amik régen és még most is nagyon fontos nekem. Rögök. Háttér. Repedések a valóságban. Annyi emlékem van velük, mindegyik momentuma ad valamit, nem szeretném ha most hirtelen elrabolnák ezeket tőlem. Kicsit most minden lassabb, de egyszer minden fontosabb lesz majd mint te meg én.’ Az emlékekből épülünk, és nem eshetnek szét.
Nem mentség, hogy azt hiszük. Nem mentség a megannyi magyarázat, amivel ki tudjuk magunkat dumálni. Nem mentség a megannyi pont és vessző és kérdőjel felettünk. Nincs mentség arra, ha szökőkútba ugrunk. Jól érzed magad a bőrödben? Amíg nem rakod magadat össze, amíg nem nézel szembe a tükörképeddel és a megannyi puzzledarabbal a földön, addig nevethetsz meg élhetsz akármilyen intenzíven is, de belül mindig érezni fogod hogy valami nincs rendben. Könnyű a másik oldaladra fordulni az éjszaka közepén, de éppen azaz erő szükségeltetik a mindennapos életben is, aminek köszönhetően megfordulsz. Elhatározás és erő.
Don’t. Lose. The. Memory.
‘Ha mindennel szemben harcolunk érte, akkor meg kell hogy történjen,
de ehhez elengedhetetlen, hogy elhiggyük: együtt képesek vagyunk rá’
