Piros tulipánra leltem.

Csak kezet kell rázni, és kimondani. Ennyi az egész, nem kérünk sok mindent, még csak lehetetlent sem. Emberek vagyunk, nem Istenek: nem  várunk el olyat, amiről tudjuk hogy képtelenség, csupán az apróságokat szeretnénk. Annyira túlbonyolítunk mindent, annyira azt gondoljuk hogy mindenki mindent túlbonyolít és közben körbe sem nézzünk rendesen. Változunk, változtatunk, mégsem változik meg semmi sem. A szavakkal nem csak építünk, hanem rombolunk is: a tettekkel is ugyanez a helyzet. Néha azért kést megfordító, amikor látjuk, hogy másoknak most okozz örömet az, ami egykor nekünk az életet jelentette: akkor legyintettek rá, most pedig ők vesznek el benne. Talán így egy csomó minden lejön a kapcsolatból: hogy mennyire volt igaz, őszinte, odafigyelős és valós. Talán. De talán csak rámutat arra, hogy adtunk valami marandót a másikban, még ha az orbitálisan tagadja is és legszívesebben elfelejtené az egészet. Vannak ilyenek. Mintha szégyen lenne, hogy ekkor mi volt, és ez a szavaknál is bántóbb. Magasztos rombolás. Tűzijátékos üvöltés. Emberek vagyunk, a legjobban mi magunk tudunk bántani: az indok oly mindegy, az érzések még inkább lényegtelenek, a fontos az hogy minél jobban és hosszabban okozzunk sérülést a másikon.

Túlbonyolítunk. Nem kérdezünk. Rászokunk valamire, ami talán nem is saját ötlet, de bemeséljük önmagunknak is, hogy senkinek semmi köze hozzá. Szégyenérzet. Szégyelljük. Megvetjük. Haragszunk. Miért? Miért van az, hogy amíg nem bocsátunk meg magunknak, addig senkihez nem fogunk tiszta lelkiismerettel állni és bizalommal? Olyan az egész, mintha minden rólunk szólna: lehet, hogy így is van, ez mégsem az egocentrikus környezet, csupán az életünk. Magunkat büntetjük, és nem tudjuk az okát. Aztán ezernyi korbácsütés, ordibálás, kínkeservés után rájövünk: nem mástól kell elvárnunk, hogy megbocsásson, hanem saját magunknak kell saját magunknak megbocsátani. És megtörténik. Ezer szín esik le, ezer szó hagyja el a szánkat, ezer lépést teszünk, ezerszer szeretnénk sírva jobbá tenni a világot, ezer idő telik el, és aztán elérkezik: megbocsátunk magunknak azért a sok mindenért, amiért igazából azt vártuk, hogy a másik bocsásson meg nekünk. Hamar elérkezik, mi pedig hirtelen azt sem tudjuk, hogy miért tartott ez olyan sokká. Mámoros bíboreső. Szívből jövő mosolyok. Változunk, de nem változik meg igazából senki sem. Majd ott állunk, mosolyogva a tengerpartján és arra gondolunk, hogy ez mind olyan tökéletes, hogy tökéletesebb már nem is lehetne… de. De nekünk számít a másik megbocsátása is. Érezni akarjuk, hogy a többi ember is kimondja, kiüvölti, elsírja, majd összeölelkezünk aztán koccintunk egyet a kávéval és béke van. Nem csak lelkibéke, tömeges felszíni béke is. Az ember mutathatja azt, hogy nem érdekli, csupán nem igaz: nem tudja örökre ugyanazokat kirakni a kirakatába.

Megbocsátunk, hogy az álmok valósággá emeljék ki magukat. Álmodni szükséges, mindenkinek vannak álmai: olyan álmok, amikbe testestül-lelkestül benne vagyunk. Pofont adhat nekünk, elverhet minket, képletesen a villamos alá lökhet, de mi akkor is kiállunk mellette. A megbocsátás is ilyen. Akármi jöhet, egy jéghegy, egy vulkánkitörés, egy nevetőrohammal megáldott kardvívás, bármi jöhet, de ott állunk és nem mozdulunk. Akarjuk, hogy minden rendbe jöjjön. Nem azért, mert nem tudunk élni nélküle: nem, hiszen tudunk, képesek vagyunk rá. Hanem azért, mert ami hozzánk tartozott, az mindig is hozzánk fog, így nem lenne könnyebb boldogságban, mint ellenségeskedésben?

Jó lenne.
Képzeld el újra, képzeld el újra…’