Kavargós ecsetvonás.

Közel mentünk, hogy visszazuhanjunk. Ismeretlen talajon hajókáztunk, nem tudtuk a következő lépést, de próbáltunk egyensúlyozni. Ott voltunk, egészen közel egymáshoz, és mégsem történt semmi sem: vagy csak nem éreztük? Néha olyan nagyok az igényeink, a vágyaink, hogy ha végül meg sem üti a mércét, akkor magunkba fordulunk: nem akarunk, nem számítunk rá, egyszerűen csak betoppan, mi pedig túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy védekezni tudjunk ellene. Nem mondhatunk nemet olyanra, amit igazából nem is ismerünk, viszont igent sem mondhatunk, mert ahhoz már túlságosan is ismerjük. Patthelyzet. Ördögi kör. Körhintás asztaltánc. Maró kacagás. Nem szabadna tökéletesnek képzelnünk, nem szabadna várnunk arra, hogy újból az legyen, amiként megjelent az életünkben. Minden találkozás után ez van. Minden találkozás után kérdőjelek sorai támadnak meg, miközben sétálok az utcán és amikor a vonaton nézek ki az ablakon. Minden találkozás után üresség marad bennem. A jó érzést egyensúlyozza a megannyi kérdőjel, mintha eltévedtem volna a világűrben, mintha én lennék a róka a Kis hercegben és nem tudnám hogy jutok haza: lejöttem keresni, és közben magamat veszítem el. Hallgatunk és adunk, de mit kapunk cserébe? Egy picit számít. Mindenki elfogadja azt, hogy adunk, de visszaadni elfelejtenek… mintha egy kávézóban ülnénk, rendelnénk, de fizetni már elfelejtenénk és kisétálunk az ajtón, majd másnap újra betérünk, és ez nekünk természetes.

Vártam a vonatot, és elmerengtem. Hogy vajon miért így, és miért úgy, és amúgy is miért ilyen össze-vissza az egész? Meg akkor ott este is. Ültem és beszéltem, és közben kattogott az agyam. Kell egy pillanat, amikor felébredsz, hogy ami volt az még mindig van, hogy azok az érzések nem múlnak el és nem tűnnek el, csupán már újak előzték meg őket és háttérbe szorultak a régiek. Mert háttérbe szorultak annyira, hogy összekeveredtünk. Keveredünk, hogy magunkat lássuk. Összezavarodunk és hülyén viselkedünk, mert nem tudjuk hogyan viselkedjünk. Nevetünk, mert nem értjük… vagy pont azért nevetünk, mert mindent értünk. Érezni az értelmet, érteni az érzelmet. Szitáló eső. Dobpergés. Álomfogó. Madárfütty az éjszakában. A sötétség már áthidaló, mégis a lámpák fényeitől, az autók reflektoraitól olyan, mintha reggel lenne. Talán az is van. Talán nincs is este, nincs reggel, csak órák és percek vannak, és mi képzelünk bele színeket vagy éppen hogy fekete-fehéret. Minden lejátszódott előttem. Mindegyik pillanat, mindegyik közösnek elmondható pillanat, minden kacagás, minden sírás, minden beszélgetés, minden zene, minden. Tudtam, hogy élek, csupán nem mertem elhinni. Aggódunk egymásért, aggódunk magunkért, az életünk kész aggodalom, és az a legkülönlegesebb, hogy az aggodalomnak oly mindegy, hogy az a személy az életed részese még vagy már csak egy múló puzzle darab a kirakódból. Ami már ott volt, ott is marad. Zenék és séták mennek az életem alatt. Séták, amik visszhangoznak a hangoktól, amik kimondatlan mondatokat suttognak, amik átfagyva éppen erőre kapnak, amik csípős de boldog nevetéstől hangos, amik egymásra találnak, amik különválnak, amik változtatnak, amik megmaradnak. Séták, amik nélkül talán most még ez a tea is más ízű lenne. Séták. Macskaköves séták, girbegurba utcák, végeláthatatlan kérdőjeles szakaszok. Séták és zenék.

Megérkeztünk. Jelnek veszünk valamit, aztán másnap jön egy sokkal erőteljesebb, de pont az előzőnek az ellentéte. És megállsz egy percre, ugyanott vagy, mégis távolabb.
Megérkeztünk.
…csak kivel, mivel, és hová?