Megbocsátás (1)

A megbocsátás a legáldottabb emberi tulajdonság. Éppen ezért, nagyon nehezen érjük el.’ 

Vannak azok, akiknek nagyon könnyen megy, és mindenki felé mindig pozitívan tudnak hozzáállni egész életük során: Ez ritkaság. Általánosságban viszont inkább haragtartóak vagyunk, mert úgy vagyunk vele, hogy aki egyszer már átvert, az többször is meg fog bántani minket. Tényleg így van? Vagy csak mi húzzunk magunk köré egy oltárian hatalmas nagy falat, és gyanakvóan nézzünk mindenkire? Az ember fél. Az ember alapjáratban fél, retteg attól, hogy kihasználják, hogy bántani fogják, és hogy elhagyják. A saját kis védelmi rendszere mögött biztonságban érzi magát, társaságokba jár, nevet, beszél, de senkit sem von bele igazán az életébe. Neki így a természetes, ő így szokta meg.
Meddig lehet ezt húzni? A végtelenségig, és még tovább? Nem nagyon valószínű, de azt hiszem ezt mindenki sejti, aki körül védőfal van, csupán nehéz szembenézni vele. Ahogy magunkkal is. Hiszen már történnie kellett egy olyan dolognak, ami miatt a fal kialakult, akkor hát hogyan bontsuk le, hogy az megint megismétlődjön? Megismétlődhet, nincsen kizárva. De tényleg örökös félelemben és bizalmatlanság akarunk élni?

Azt hittem, ha az embert magára hagyják, akkor az ellen úgy tud védekezni, ha többet nem enged a szívéhez mindenkit. Kislány voltam még, kislányos ábrándokkal és gondolatokkal és elszántsággal. Láthatatlanul került fel a fal. Pásztáztam a világot, nevettem az emberekkel, de csak nagyon kevésben bíztam meg. Azt engedtem láttatni, amit a kirakatban kitettem, ami a felszín felett úszkált, de alá csak egy-két igazán közel kerülő barátot engedtem. Jobb volt így? Éltem. Nyitott voltam a világra és emberekre úgy, hogy igazából ők nem tudtak mélységig mindent rólam, de én ismertem őket. A hátul ütője az volt, hogy akik nem voltak szimpatikusak valami miatt, azokkal nem tudtam úgy viselkedni, mintha azok lennének. Szerettem élni, szerettem nevetni és szerettem azokat akik körülvettek, csupán meg volt a távolság. Úgy éltem, hogy semmit se bánjak meg, és ezt a mai napig tartani szeretném: úgy éltem, hogy ami éppen játszódott jelenet, abban százhúsz százalékban jelen voltam, és amikor váltani kellett, észrevehetetlenül váltottam. Jöttek, és mentek. Mentem, és jöttek. Az események pörögtek, én pedig forogtam. Az élet irányított, nem én irányítottam őt. Majd egyszerre csak kezdtem a felnőttkorhoz lépni, ami után felvettem a védekezési mechanizmust visszatért az életembe, én pedig hirtelen összezavarodtam belülről. Még magam sem vettem észre. Aztán kezdtem. A felnőttkorba lépés harcolt a gyerekfejjel: hangulatok ingadoztak, indulatok csapongtak, természet csapott át zajosba és őrjítőbe, és a bizonytalan verekedett meg a bizalommal. Majd eltűnt, és a fal megint felkerült, bár az nem tud felkerülni, ami már fent volt: megerősödött, de ingadozott. Érezni lehetett, ha jön egy kisebb vihar, romba dönti. És jött. Egy újabb szakasszal az életemben. Egy újabb útra lépéssel. Már tisztán látom, miért jött: hogy megtanuljak nem menekülni, hanem szembenézni. Hogy megtanuljam egyensúlyba helyezni a világot önmagammal. Hogy önmagamat elfogadjam és megismerjem. Hogy megtanuljak elengedni, és nem csak integetni, hanem át is érezni. Hogy megtanuljam, nem szégyen ha fáj valami sőt, emberi szükséglet hogy fájjon, mert az visz előrébb az életben, az erősít meg: hozzád tartozik. Hogy megtanuljam, hogy nem csak mondani kell, hanem tenni is érte. Hogy megtanuljak őszintén élni, és hogy mindent át kell élni mindenestül. Hogy megtanuljam az emlékek nem ellenségek, hanem barátok: ők alkotnak minket, és ha haragszunk, ha elutasítjuk, akkor igazából saját magunkat utasítjuk el. Hogy megtanuljam,  ‘a türelem tényleg rózsát terem’. Hogy megtanuljam, az életben az apróságokra kell odafigyelni és követni, nem csupán a nagyokra. Hogy megtanuljak bízni. Hogy megtanuljak önzetlen lenni és erős. Hogy megtanuljak hinni: átengeded magad neki, érzed, kitisztulsz, és tudni fogod hogy soha sem vagy egyedül.

Igen, át kell élni és mindenkire haragudni kell, akire csak tudsz. Igen, hagynod kell hogy rosszul legyél, és sírjál amikor úgy érzed. Üvölteni akarsz a táncparkett közepén? Egymás után akarod szívni a cigarettát, és a buszon zokogni miközben a Duna mellett haladtok el este? Tedd meg. Ha visszaszorítod, ha kényszeríted saját magadat arra, hogy boldog legyél és mosolyogj, akkor csak még jobban a gödör aljára süllyedsz. Úgyis meg fog történni az összeesés, az ellen nem tudsz elmenekülni, miért nem nézel vele farkasszemet és leszel túl rajta minél hamarabb? Félsz és rettegsz és nem találod a helyedet sőt, már azt sem hogy ki vagy. Add át magad neki, ne küzdj mert akkor csak még rosszabb lesz. Tudatosítsz önmagadnak, hogy minden rendben lesz, mert rendben lesz, csak hinned kell… Saját magadban. Minden ember összeomlik a legnagyobb válaszútja végén, hogy egy új énjével Önmaga ismerésével lépjen rá a következő szakaszra.

És amikor saját magadban megtaláltad a lelki békét és egyensúlyt, csak onnantól tudsz megbocsátani. Elsőnek magadnak kell, hogy mindenkinek képes legyél. Ez a boldog ember titka. A megbocsátás: amikor már csak azt veszed észre, hogy ha emberekre gondolsz, a múltadban és a jelenedben egyaránt, akkor mosolyogsz és szeretet küldesz feléjük.

Mindent magadban kezdj el, csak úgy válthatod meg a világot, hogy ismered önmagadat.’