A múlt elengedése. Ez volt az a téma, amit kaptam, és most megpróbálok ebben a témában írni… Ebben írok nap, mint nap, de még sem olyan közvetlenül, ahogyan kéne. Mégsem olyan mélyre hatoltan, mint kéne. Pedig megérdemelné? Meg kéne érdemelnie, igaz? Az összes embert végig kíséri az életében, és vannak akik összeroppannak a súlya alatt, vannak akik csak legyintenek, és vannak azok akik talán fel sem fogják mit is jelent ez. Melyik a rosszabb? Nem törődni vele, vagy túlságosan törődni?
‘Van az emlék (…). Valaki itt hagyta őket. Valaki, aki elment. De hagyott valamit. Sok emléket. Sokszor felidézhetetlen, már csak foszlányokban, érzésekben, félelmekben, fájdalmakban, apró örömökben, pillanatokban élő emléket. Amelyek itt vannak egy darabka hangban, néhány képben, teleírt füzetekben, néhány hátrahagyott ecsetben, ecsetvonásban. És benned. Mert nem csak emléket hagyott. Annál sokkal többet. A valóságot. Az életet. Az emléket, amely tovább él. Nem szavakban, nem gondolatokban, nem tettekben, és nem tárgyakban. Hanem magában az életben. Egy másik életben. Ami az övé is. Így válik az emlék jelenné, jövővé. Lehet ennél többet hagyni?’ /Csitáry-Hock Tamás/
Mind a kettőt megtapasztaljuk, akár akarjuk, akár nem, hiszen mindegyik történésünk más és más. Van, ami fájdalmas, és van ami békével hagy el minket. Nincsenek jó tippek és ötletek rá, egyszerűen csak meg kell élni. Én személy szerint mindig is azt hittem, hogy jól fogadom a változásokat, hogy már annyi mindent megmutatott nekem az élet, hogy már semmi sem tud meglepni: elég nagy önzőség, és túlságosan nagy önbizalom ez, igaz? Kaptam is pofont rendesen. Amikor azt hiszük, hogy ennél többet már úgy sem tudnak nekünk mutatni, akkor előbb-utóbb bekövetkezik, mi pedig négykézlábra ereszkedve várjuk a halálos ítéletet. A mai napig nem értem, mi történt… mármint, hogy hogyan zuhantam össze egyik napról a másikra, ami persze csak képletes, mert több idő kellett hozzá, de mégis mi okozta elsősorban? Talán elfáradtam. Belefáradtam lelkileg, és nem törődtem vele, csak folytattam mindent ugyanúgy, ahogy addig is tettem. Eleget pihentek? Eleget hallgatok saját magatokra? Én nem tettem. Nem vettem észre a jeleket, amiket a belsőm küldött: a fokozatosan egyre rosszabb és változóbb hangulatingadozásokat, a random sírásokat, és a mindenben meglátó pesszimizmust. Talán nem akartam észrevenni. Talán tudat alatt pontosan tudtam, hogy lassítanom kéne, de nem volt bátorságom hozzá, mert akkor tudtam, hogy összeomlok: arra már nem gondoltam, hogy előbb-utóbb úgyis be fog következni, inkább csak menekültem, az jobb megoldásnak tűnt. Nevettem és sírtam, egy kis idő elteltével egyszerre is nagyon ment. Álarcokat vettem fel. Emberek jöttek az életembe, hihetetlen nagy tempóban, és mindegyikük más szeletet mutatott meg a világból, mindegyikük másra tanított. Utólag jöttem rá a tanításra, és arra hogy mindenki, kivétel nélkül mindenki, okkal kerül pont akkor az életünkbe amikor: ez volt az első tanítási célja az összeomlásomnak, hogy erre rájöjjek és el is fogadjam tényként. Úgy tűnt, körül tudom választani a rosszat a jótól, és kontrollálni tudom ami bennem zajlik éppen, bár nem tudtam, hogy egyáltalán mi az ami folyik.
Mindenki ezt hiszi, igaz? Hogy képesek vagyunk élni, bízni, szeretni úgy, hogy igazából saját magunkat sem ismerjük.
Valahogy így történt. Meg kellett tanulnom újból járni, beszélni, lélegezni, nevetni, érezni. Amikor egyszer csak elsötétül veled a világ, fokozatosan érzed magad az üresség érzését, de még mindig nem rémülsz meg. Vagy legalábbis nem attól, amitől kéne. Emberek mennek ki az életedből, te pedig vagdalkozol. Menekülsz az emlékek, a szavak, a tettek, a jelen elől, de a múlt elől is, és így csak ott találod magad az üres, fekete lyuk közepén. Lépsz? Minek, gondolod, és talán igazad is van. Sehol egy optimista csíra, csak azon kattogsz, az hiányzik, ami volt. De nem teszel érte semmit, mert azt gondolod, hogy felesleges. Tagadsz, ordítasz, és elsüllyedsz.
Mindenkinek lesz egy történet az életében, ami a legmarandóbb élménye lesz, és rettentően fog fájni a végén. Mindenki van egy ilyene, vagy lesz. És hogy miért? Mert ez tanítja meg, hogyan kell elengedni.
Két év kemény időszak, de lehet picit több is. Hirtelen kezdődött, és ugyanolyan gyorsan ért véget: mégis a szíved, és a lelked halt bele. Élőhalott, zombikeverék, bábú. Mind voltam egyszerre, és mégsem voltam semmi se. Szégyelltem, és álarcot húztam. Menekültem, és álarcot húztam. Azt hittem, természetes az álarc, azt hiszem senki sem veszi észre, ahogy összemorzsolom saját magamat aprócska homokká. Talán senki sem vette volna észre, ha nem lázadok fel. Mások ellen, de igazából saját magam ellen. Harcoltam, menekültem, futottam, üvöltöttem, szidtam, hangosan énekeltem, és legvégül menekültem. Fájt, hogy nem tudom visszahozni, hogy nem tudok szembenézni vele, és az is fájt, hogy mennyire szerencsétlenül állok az álarcban, de az istenért sem venném le. Egyet előre, kettőt hátra.
Aztán levettem. Óriáskígyón csúsztam le a pokol bugyrába, pedig utálom a kígyókat. Beleuntam a szerepekbe, a nevetésekbe, a megjátszott pozitív szavakba. Túl rosszkor, de akkor már annyira sem tudtam ki vagyok, mint előtte. Elvesztettem a fonalat önmagammal. És paccs, első pofon. Utána már sorra jöttek. Amikor elsőt megkapod, utána minden begyorsul, elhiheted, mindennel így van. Lementél, meghaltál, üresség. Csak azt láttad, hogy semmit sem látsz. Minden szembejött, mindent elvettél és megkaptál, de semmit sem éreztél közben sőt, amikor kiürült akkor csak még rosszabb lett, így még többel öntöttél magadba. Körforgás.
Az élet egy marék körforgás, újból és újból támad. A hozzáállásod a kulcs hozzá, és a hited. Elhiszed, hogy magadban önmagad vagy, vagy sem?
És a végén, lerombolod az egész addig felépített életedet csak azért, hogy a végén majd újraépítkezz. De ezt még nem tudod. Az utolsó, konkrétan az utolsó pillanatban jön valaki, és kiment. Hit. És olyan állapotban vagy, hogy elhiszed, és hinni kezdesz. Tudod, nagyon fura az egész, örömedben sírsz, és csodálkozol, hogy ez hogyan történhetett meg, de tudod, hogy valami más lesz, hogy felfelé fordulsz. Segített, és meglepődsz, és elmeséled, és könnyezel. Annyira különleges. Hit. Kabbala. Valami más. Onnantól kezdve lesz erőd, és egyre jobban és jobban. Összerakod magadban, tanulsz, elemzel, megállsz a meneküléssel és szembenézel vele. Mert szembe kell vele nézned, bármit is tartogat a számodra. Újratanulsz járni, beszélni, érezni… megéri? Minden bizonnyal. Új padló, új falak, mégis valahogy ugyanaz a személy, csak más fontosabb már.
Önmagadat megismerni csak akkor tudod, amikor átmész egy szakaszon, amikor megérzed a hiányát. Onnan tudod, hogy hiányzik valami, amikor hajszál híján elveszíted sőt, talán egy kicsit el is veszíted.
Az élet küzdés. A múlt pedig iszonyat fájdalommal jár, amikor el kell engedned, és azt a részt kell elengedned, amin nem tudsz öt percen belül túllépni. Fázisok vannak, igen. Meg kell élned a legsötétebb pokolt, majd egyedül kimásznod belőle: onnan fogod tudni, hogy bármi is történik, sosem leszel egyedül. Veled történik meg, te mész át rajta, mégis ott van a fény benned, csupán engedned kell, hogy átjárjon. És átjár, mert szeret. És te is szeretsz mindenkit. Ezt sosem szabad elfelejtened.
A múltat el lehet engedni haraggal is, és talán úgy is kell az elején. De aztán szeresd meg, rakd össze a puzzledarabokat, kávéval ülj le és hallgasd meg. Ne fordulj el előle, mert akkor a hátad mögé lopakodik, és a füledbe kiabálja, hogy FÉLSZ. És félni fogsz. Szedd össze a bátorságodat, lépj ki a komfortzónádból, pipáld ki a félelmeid, és menj előre. Meg tudod tenni, mert bátor vagy.
Az emlékek adják a darabokat: értünk vannak, nem ellenünk.
