Most nem szeretlek. Jó?

Azt hiszem, ez a leghelytállóbb gondolkodás. Inkább haragudjanak ránk azért, mert nem bírtuk befogni a szánkat és a másikra zúdítottuk az őszinteséget, mint azért mert éppen egy jól kitalált hazugság hagyta el a szánkat. Hiszen általában a hazugságot azért mondjuk, hogy megóvjuk a másikat: akkor hát mi joga lenne megsértődni?  Talán ő még sosem hazudott nekünk azért, hogy ne bántson meg minket? Mindenki képes rá, tudatosan vagy nem tudatosan egyaránt, szeretés vagy nem szeretés mellett is. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy amikor szeretünk valakit, annak nyugodtan elmondhatunk mindent kimért őszintén, hiszen úgyis megbocsájt: mert aki igazán fontos, annak mindig megbocsátunk.
Valóban? Valóban ennyi lenne az egész? Megbocsájt úgyis, ha mi semmit sem adunk? Miért van az, hogy amikor elválunk, akkor többségében haraggal válunk el? Olyannyira haragban, hogy elvakultan ostorozzuk saját magunkat, őrülten dühösek vagyunk a másikra, és közben elfelejtjük meglátni azt a fénycsóvát aminek segítségével egy békés helyzetet lehetne teremteni.  Miért vagyunk ennyire énközpontúak, amint megsértenek minket?  Miért támadunk rögtön, bújunk el a háborgó hullámok közé, ahelyett hogy a jóra emlékeznénk és szeressünk tovább elhagyás után is? Mert történtek jók, csak elfelejtjük és inkább fekete-fehér színbe öltöztetjük őket, hogy még véletlenül se gondoljunk a másikra pozitív fenn hanggal.
Miért?  Talán fájdalmas? Talán be kéne ismernünk, hogy nem csak az ő hibája, hanem a sajátunké is, és az rossz színbe tüntetné fel magunkat önmagunkkal szemben? Ki a fontosabb – én vagy ő, netalántán mi? Ahhoz, hogy a haraggal elválás egyszerű elválássá alakuljon, tisztában kell lennünk azzal, hogy ez nem ellenünk szól, hanem épp ellenkezőleg, segít nekünk. Tanít, fogja a kezünket egy szakaszban, átölel szorosan, ott van mellettünk, majd kisétál. Nem a mi hibánk, nem is az övé, ezt mindig mondanunk kell magunkban, hogy ne felejtsük el. Az életben vannak emberek, akik örökre velünk maradnak (ez a ritka eset), vannak olyanok, akik rövidtávon vesznek részt az életünkben, és vannak akik egy kicsit hosszabban. De mindegyikűjük  okkal jelenik meg pont akkor, amikor megjelenik. És mindegyikőjük  azért van, hogy ott legyen egy életszakaszunkban és megmutasson valamit, amit meg kell tanulnunk, vagy amiből tanulnunk kell. Egy nagyon fontos mellékszereplők az életünkben, egy adott részében. Így hát miért is haragszik bármelyikükre is? Mert tény, haragszunk. Ha elhagynak, ha becsapnak, ha hazudnak nekünk, ha már-már túlontúl őszinték, ha kedvetlenek, ha úgy érezzük mi mindent megteszünk de a másik nem: igen, ezek mind okot adnak arra, hogy szívből haragudjunk a másikra. De megéri? Nem fog egy csapásra eltűnni a szeretet, mert erőszakkal belemenekülünk a haragvás mély mocsarába sőt, amikor ez megszűnik, akkor űr marad bennünk és vágy arra, hogy mindent a jó felé söpörjünk. Mert alapjáratban minden ember a jóra törekszik, csak néha kisiklik.

Őszintének lenni azt jelenti, hogy a rosszat is megengedjük, hogy láthassa a másik. Viszont akik hazudnak, akár egyetlenegyszer is, akár szeretetből is teszik, ők mindig egy kicsit titokzatosak lesznek, akiket körülölel a titkok árnyéka. Hazudsz? Saját magad helyzetét nehezíted meg, mert nehezebben fogod átélni önmagadat. 

Haraggal elválni olyan, mintha a saját magunk belső harcát vetítenénk ki a kapcsolatra. A félelmet, a fájdalmat, a reszketést, a csalódást vetítjük ki az egészre. Hagyjuk elhatalmasodni rajtunk, és így elfelejtünk érezni, hogy igazából mit érzünk és hogyan, hogy a másik mit érezz és mi mit érzünk. Elfelejtjük, hogy tanulnunk kell a másik embertől. Aztán egy idő után természetesen minden helyreáll, de néha már túl késő és lesz egy ‘mi lett volna,ha’-val kezdődő megbánásunk. Megéri?
Ha őszintét mondunk, és azzal sértődnek meg ránk, akkor talán így kell lennie. Ha annyira rosszul esik, akkor az azt jelenti, hogy minden rosszul esett volna neki, és az tényleg egy igazi kapcsolat, amikor semmit sem mondhatunk sehogy, mert nehogy magunkra haragítsak   azt,  akihez éppen beszélünk?
Mértéket kell tartani. Fel kell ismerni. Meg kell ismerni. Kérdőjeleket kell felállítani felkiáltójel alakzatban. Őszintének kell lennünk. Szűrnünk kell. Hinni kell.

A haragvás tanító hatású, csupán nem mindegy, hogy mire. S amennyi energiát beleteszünk, abból tripla szeretet is megszülethetne. Rajtunk áll, hogy az egész világnak hátat fordítunk, vagy mosolyogva menetelünk mellette.