Általában beleszeretünk abba, ami lehetne, és nem abba, ami tényleg meg is valósul. Az életet úgy bontjuk szét darabjaira, hogy le sem reagálunk néhány porszemet: mintha mindaz, ami jön, nem is számítana. Mintha mindaz, amit látunk, hamis kábulat lenne, semmi más. Mintha mindaz, ami már a miénk, csak megtévesztés lenne. Nem merünk belegondolni abba, hogy kik vagyunk és mikkel vagyunk mi: a tulajdonságok, a gondolatok, a cselekvések nem vásárolt áruk a Kínai piacon, hanem egy hosszú és kitartó munka gyümölcsei. Néha elfelejtünk látni, és ezért csak nézünk előre a nagyvilágban: megéri kiválasztani valakit, odaadni a szívünket, és ezzel kockáztatni azt, hogy megbántanak? Megéri kimondani a rettegett “sz” betűs szót, és belerohanni nevetve a végzetünkbe? Megéri várni, és beszélni úgy, mintha a tükörképünk lenne? Hirtelen elhallgatunk, nemet mondunk, tagadunk a Tagadásban, küzdünk a démonjainkkal, de belül tudjuk, hogy ez az állapot nem fog sokáig kitartani. Dönteni kell és alaposan átrágni. A végén igent mondunk, egyetlen egy pillanat alatt megvilágosodunk, még fel sem fogjuk, még el sem kezdjük az ábécét, és kimondjuk, hogy “igen”. Igen, te vagy az, akiért jó eső érzés rajongani, akiért a szívem összeszorul, akiért még aggódni is félelmetesen meseszerűen izgató, és akit szeretek. Igen, te vagy az. Beismerjük magunknak, és a másiknak is. Elkezdődik egy csodálatos világ: a klisés rózsaszín életképek, a már-már naivan optimista életszemlélet, a ragyogó tekintetek, a boldogságon ugráló kislány. Beleszeretsz abba, hogy beleszerettél. Beleszeretsz abba, hogy elvakultan tudsz hinni. Beleszeretsz a pillanatokba, amiket együtt éltek át, és beleszeretsz abba, hogy elhalmozz, hogy kedveskedik, hogy néha veszekedtek egy-egy pizzaszeleten vagy éppen azon, hogy mennyire féltékenyek vagytok egymásra. Elhiszed, hogy így a normális, és tudjátok, tényleg ez a normális. A szerelem a legnormálisabb dolog a világon, amit Isten valaha kitalált. Akkor miért mondják azt, hogy ‘a szerelem fáj’? Összefoglalóként, csalódás után. De ha valaki megbánt minket, ha valami nagyon rossz dolog történik, akkor az addig levő tökéletesség mindig háttérbe szorul és utálat száll meg minket: a szerelemmel sincs ez másképp. Főleg, ha az első igazinak lesz vége, akkor az még nagyobb káoszt csinál a szívben: az első szerelem olyan, mint egy habos kakaó, édes és új. Tapasztalatlan vagy, minden érzés és gondolat és mozdulat még új neked, mindent először tapasztalsz meg, először látsz: úgy érzed magad, mint aki éppen megszületett, és most barátkozik a világgal, az élettel. Ha ennek vége, persze hogy fáj sőt, legszívesebben meghalnál: és valahol tényleg meg is történik, egy részed darabokra hullik össze. Sok szerelemre ráfogjuk, hogy “ez volt az első!”, de aztán tényleg az első volt? Tényleg úgy érzed magad, mint soha máskor? Tényleg lebegsz a rózsaszínben, és tényleg azt a perzsitő és örömittas szerelmet érzed, ami nem fájdalommal és kétségekkel jön, hanem azzal az igazi, szabadság és szerelemmel?
A szerelem nem fáj. Egyáltalán nem fáj, mert azért szerelem, hogy a legmagasabb boldogságot és örömet átélhesd azzal, akit neked szántak, vagy éppen magatoknak szántátok. Sokan kapcsolatokról-kapcsolatra mennek, előző életükben biztos méhek voltak, akik virágról-virágra szállnak… ők eltöprengtek már azon, hogy mi a jó ebben? Még ki sem heverted az egyiket, már jön a másik, és közben mindegyikre bemeséled, hogy ő az igazi, hogy úgy szereted, mint senki mást. Elárulok egy titkot, akit úgy szeretünk, mint senki mást, azt nem tudjuk egyik napról a másikra lecserélni; képtelenség. Emberek vagyunk, nem robotok. Érzelmekből táplálkozunk, és nem bádogdobozból. Szeretjük mindet, szerelemmel szerethetjük, de attól még nem lesz ő a number one, attól még nem ő lesz az, akit vártunk a fehér lovon. Nem szégyen, ez az élet: a tapasztalások lépcsője. Van ember, aki rögvest megismeri, és van aki sosem ismeri meg – talán mert mindig elmegy mellette, talán mert éppen jött egy másik, talán mert nincs szüksége rá. A szerelemben nincsenek okok, nincs racionális gondolkodás, érzelmek vannak. Kitörni vágyó, és kitörő érzelmek. És aztán a vége? Az már fáj. Előbb-utóbb, amint beismered a végét, és halál mindegy hogy kiszakított, fájni fog. Belesajdul majd a szíved, a rózsaszínből fekete-fehérség lesz egy szürke ponttal a közepén, magadat is elveszted. Rögtön megtörténhet, de évek múltán is előjöhet: nincs megszabva, az elvesztés feldolgozása emberfüggő – tőlünk függ, mi szabjuk meg, mi érezzük azt, hogy mikor állunk készen az elengedésre.. de az, hogy meddig tart majd, nem tőlünk függ, bármennyire is úgy tűnik. Össze kell játszani a Fentiekkel. Össze kell nevetni a szomorúsággal, ha éppen annak jött el az ideje. A tökéletesség megkapható, és akár vigyázol rá, akár nem, így is-úgy is el tudod veszíteni. A szerelem nem fáj – a csalódások, az ütlegelések után fogalmazzuk meg, hogy fáj és hogy soha többé nem akarjuk átélni.
Kell az összeomlás. Kell az, hogy átértékeld önmagad. Kell az, hogy egy kicsit utálj és üvölts, és közben kérdőjelezd meg a szerelmet. Kell az, hogy megkavarodj. Kell az, hogy csalódj, hogy megbántsanak, hogy magadat bánts meg. Kell az, hogy tagadj, hogy vagdalkozz, hogy elhidd, hogy csak neked rossz és a másiknak nem. Kell, hogy magadra maradj. Kell, hogy átéld a felhőkből lepotyogást a talajra. Kell, hogy sírj, hogy zokogj, aztán mégis nevess. Kell, hogy megtapasztald, milyen az ha szeretsz, ha szeretnek, ha már nem szeretsz és nem szeretnek. Kell az, hogy megtudd, mit jelent a végtelen és tovább. Kell az, hogy ráeszmélj, hogy semmi sem tart örökké, és nem te uralkodsz a világegyetemben. Kellenek ezek ahhoz, hogy felnőj – bárhogy felhasználhatod, bárhogy értelmezheted, de azt sosem tudod kitörölni, hogy milyen volt benne lenni. Az emlékek és az érzelmek nem tűnnek el, csak átalakulnak, kitisztulnak, alkotnak téged.
Kell, hogy szeress. Mindenkit.
Az érzelmek pedig azért vannak, hogy megértsd az életet, és nem azért, hogy megutáld azt, aki vagy és amiben élsz és aki eldobott vagy éppen akit eldobtál. Az érzelmek tanítanak, még ha legszívesebben semmit sem éreznél.
Kell a csalódás, hogy erősebb legyél. Hogy tud, hogy ki vagy és ő ki, és mi is a szerelem és a szeretet közötti különbség. Megtanulod. Megtanulod, hogy elfelejtsd, aztán legközelebb már dejavut érezve mosolyogsz. Az első lépés mindig nehéz, de nem nehezebb, mint az utolsó – a köztes térre koncentrálj.
‘Amikor egyes anyagok találkoznak, olyan láncreakcióba lépnek, amit nem lehet visszafordítani. Átjárja őket a vonzalom. Ilyen lehet a szerelem? Ez a kezdete?’
by Dexter című sorozatból.