Higgy abban, hogy hihess

Szembemegyünk, hogy ordítva neki mehessünk a falnak, ami előttünk terem. Valahogyan az élet rendje ez. Kiabálunk és sírunk, aztán pedig ölelve borulunk egymásnak a nappali közepén. Előre nem látjuk, hogy mi fog történni sőt, néha még akkor sem látjuk, amikor már benne vagyunk nyakig, de azt hiszem ennek így kell történnie. Miénk a csalódás gyönyörre: paradoxon, de mégis gyönyörű érzés, egy kincses ládikó nem mozoghat ennél színesebb skálán. Persze, amikor már túl vagy rajta, mert csak akkor vagy képes rádöbbenni, hogy azért tudtál csalódni, mert ember vagy és elég önzetlen ahhoz, hogy képes legyél másokat is szeretni önmagadon kívül. Az önző emberek nem csalódnak, az önzetlenek állandó jelleggel. Te melyikhez tartozol?

Még ne válaszolj, még ne dönts hiszen lehet nem is az lesz a helyes. Manapság az emberek úgy viselkednek, mintha félnének csalódni, mintha rettegnének és egyben csodálnák az önzőséget, és mintha hátsó szándékot keresnének az önzetlenségben. Nem lehet csakúgy segíteni? Nem lehet csakúgy szeretni? Nem lehet csakúgy mondani valamit valakinek, hogy nehogy már gyanúsan kezdjenek el minket fürkészni? Vannak pillanatok, amikor eltöprengek azokon a mozdulatokon, amiket az utcán tapasztalok. Néhány ember leszegett fejjel megy, néhányan grimaszolnak, néhányan mosolyognak, néhányan már túlságosan is nagy önbizalommal pásztázzák az utat. Megvan a kellő különbség önbizalom, és önbizalom között: ezt nem lehet elmondani, ennek magatokban kell létrejönnie. Vannak dolgok, amiket nem lehet tanulni: azt sem, hogy melyik önbizalomban találod meg saját magadat. Smaragdvárosba szállsz, vagy maradsz Kansasban. Kinyílsz, vagy elrepülsz. Ha ránézel egy emberre, a kisugárzása fog befolyásolni abban, hogy mi a véleményed róla. Lehet akármilyen gyönyörű, szexi, kedves, mosolygós az illető, ha nincs jó kisugárzása, nem lopja be magát a szívedbe: ezen lehet dolgozni, csupán hihetetlen sok idő kell hozzá. Kisugárzás vagy van nincs, ez is egy olyan rész, amit nem lehet tanulni. A siker kulcsa a munka: kőkemény munka, ami rengeteg kitartást és erőt igényel. Ugye az eléggé természetes, és mondanom sem kell, hogy nem elég pusztán azt hangoztatni, hogy ‘stay strong and never give up’, hanem tenni is kell érte valamit, hogy megvalósuljon? Soha nem késő átfordulni arra az irányba, hogy magaddal megbarátkozz, és másokkal is elkezdj törődni. Nincs is annál szebb dolog, amikor az utcán egymásra mosolyogtok az emberekkel, a vonaton beszédbe elegyedtek, a külföldiek tőled kérdeznek meg dolgokat, a koncerteken hozzád jönnek oda… Ez mind annak a jele, hogy nem rossz a kisugárzásod sőt, jó vagy éppen jó úton jársz afelé, hogy harmóniában legyél saját magaddal. Tehát nincs mit sajnálnod, légy büszke magadra! Ez mindennek az alapja.

Jó kisugárzás, harmónia, büszkeség. Miért érzem akkor néha olyan pocsékul magam?‘ – azt hiszem, hogy ez a kérdés már elég sokunknak bemutatkozott. Rátaláltatok már a válaszra? Pedig igencsak egyszerű: az élet irtó unalmas lenne, ha csupán remek és varázslatos dolgok történnének. Kellenek a zajok, a veszélyek, a negatív érzelmek, a csalódások, a buktatók, a könnyek – ezek mind egyensúlyozzák a pozitívat, és lehet hogy néha a hátunk közepére sem kívánjuk őket, de szükségünk van rájuk ahhoz, hogy élhessünk. Ezt kell megérteni: szükségünk van az akadályokra, amik elénk gördülnek az életünk során, és szükségünk van azokra a feladatokra, amiket a hatalmas emberke a mennyországban ücsörögve felénk fúj. Nem ok nélküliek ezek, oka van azoknak, amiket éppen kapunk. Lehet sóhajtani és fintorokat vágni, de ha ezzel nem barátkoztok meg, akkor magatokkal tesztek rosszat, mert az egész életetekkel harcban fogtok állni. Önmagaddal való barátkozás miatt születik a harmónia – higgy abban, hogy hihess. Ne arra koncentrálj, hogy mi nem megy, hanem arra, hogy mi megy, hogy mire vagy képes és mit szeretsz. A saját medredbe pakolod a szemetet, ha sokat agyalsz rajta, és abból általában iszonyú nehéz kimászni: lélekerőd pedig csak akkor lehet, ha legalább magadban hiszel.

Nem hittem. Nem is gondoltam arra, hogy hihetnék. Templomokba nem jártam, mert ha bementem, már hangosan hallottam a kántálásokat, elkezdett fájni a fejem, elhomályosult minden, és majd üvölteni tudtam volna a sarokba annyira rosszul lettem attól, hogy alig pár perce vagyok bent az úgymond Szent Helyen. Nem volt való nekem. Nem gondoltam rá, nem éltem benne, és úgy tűnt, hogy ő se hisz bennem: jól elvoltunk külön-külön, mindenki a saját életét élve. 2008-ban jött a Kabbala, bár lehet hogy kétezerhét volt, de inkább kétezernyolc. Már nem emlékszem hogyan. Jött és eltalált. A napi üzenetek olyanok, mintha tudná éppen mi kellene aznapra. Mintha egy közösségben lennél anélkül, hogy valóban benne lennél. Segít, támaszt ad, és egyszerre lök előre. Nem, nem hittem rögtön, csupán volt. Fokozatos volt az egész. De a hit még mindig messzire állt tőlem.. az csak kétezertizenkettő áprilisában jelentkezett. Előtte pár nappal, pár héttel olyan volt, mintha jönne valami és magához szeretne ölelni, csupán mindig eltolom magamtól és gyanúsan méregetem, hogy vajon mit akarhat. Azt hiszem, ez volt a belőlem kijövő félelem: félelem, valami megfoghatatlan és láthatatlan és hihetetlen felé. Mégis kértem valamit, és azonnal teljesítette: mintha ezt kellett volna tennem, nem én uraltam saját magamat. Pár órával később fogtam fel mi történt, könnyek gyűltek a szemembe, de még akkor sem fogtam fel igazán. Pár nap eltelt, pár hét, hónap és itt vagyok. Már a negatívok nem harsogják túl a pozitívakat, már ismét én uralom saját magamat. És tudom, hogy mi az a hit: régen nem tudtam, nem volt az enyém, talán csak féltem tőle, de messzire elkerültem mindenféle ilyet: nem éreztem szükségét. Most itt van. Teljesen más, mint ahogy beállítják. Nem kell istenhívően ragaszkodnod az egyházhoz, és minden vasárnap templomba járni, és Bibliát olvasni – ez nem a hit, hanem valami megszállott függés valami felé, ami azt jelképezi saját magadnak, hogy nem vagy egyedül a világban. A hit igazából belülről jön: elhiszed, hogy az élet szép, hogy az életed szép és mindenre van megoldás. Megtanulsz látni, és nem csak nézni. Megtanulod, hogy emberek között nincs különbség, csupán egy híd, hogy mindenki mindenkihez eljuthasson. Azt mondják, hogy higgy magadban, és minden sikerül. Nem tudom, hogy minden sikerül-e, én nem merek ilyen nagy szavakat mondani, de az tényleg igaz, hogyha kinyitod a szívedet és lelkedet a külvilág felé, rengeteg jót beengedsz magadba. Mosolyogsz, adsz. Nem hónapok kérdése a változás, hanem évekké. A régi önmagad vagy, de mégis egy új köntösben. Lehetetlen elmondani, meg kell tapasztalni.

Az önzetlenség nem baj, csupán a mai világban annak van hatalma, aki leigázz mindenkit és közben egy csepp bűntudatot sem érezz. De még ez sem baj. Ilyennek kell lennie, különben a világ összes embere összerogyna az erőtlenségben. Szükségünk van ilyen és olyan emberekre, nem szabad kritikákat mondanunk: először ismerjünk meg mindenkit, hiszen tudhatjuk, hogy a másik min ment vagy éppen még mindig megy keresztül azért, hogy olyan amilyen. Mindenkinek van egy saját története – még Neked is. Tudjátok mit? A mai napi feladat a gondolkodást hívja alapul : vedd elő az ‘Önismeret Naplót’, és írd le a te saját történetedet. Ki vagy te, mi a múltad, mik a fontos momentumok az életedben, az érzéseidet vagy éppen miket nem érzel, kikkel találkoztál, kikkel engedtél el, mik az álmaid, mik a vágyaid és mikről mondtál le bármiért is… Mi a te saját történeted. Vannak, akiknek a saját történetük az, hogy nincsen történetük: ezek az emberek nem bíznak magukban ahhoz, hogy valami maradandó legyen bennük. Pedig nem kell nagy hűhóra gondolni, csupán az életedre. Mi a saját történeted?

Póker, vagy sakk? Az egyik gyorsabb, a másik lassabb: megfontoltság, és hirtelen döntés. Érzelmeidre hallgatás, vagy az ösztönre. Ne vedd szét őket, keverd össze, párosíts – a fényben mégis jobb, mint a sötétségben.’

XoXo
Coffee&Style : )