‘Amit a közönség kifogásol, azt műveld: az vagy Te.’ /Jean Cocteau/ Az első interjút és ezzel együtt a bemutatást Adéllal készítettem el, vele kezdtem az egész új blog részt, a kezdő divatbloggerrel. Most ugrunk egy nagyot, és közben mégsem. Fotográfus. A második emberkével nagyon különösen alakult az egész: már pár napja szemeztem a képeivel és… Tovább »

Mennyire érdekes a sors, nem igaz? Tegnap az iskola felé sétálva a karamelles tejemet szorongatva az ugrott be, hogy ‘Azt hiszem, amikor válaszúthoz érkezünk, és tétován nem tudunk dönteni, eszünkbe kellene jusson a halálunk, hogy az életet válasszuk, mert a halálunk nem teszi boldogabbá a világot.’  És ma amikor feljövök, mi fogad? Hogy ma van… Tovább »

Az élet azt adja, amit kapnod kell. Levisz a mélybe, hogy aztán megmutassa a ragyogó arcát: ezer színben pompázik, úgy ahogy saját magunk is. Az egyik pillanatban azon kattogsz, igazából nem is kattogsz, csak nézel magad elé, nézel ki az ablakon, nézed az embereket az utcán és nem érted mit keresel ott, nem érted hogy… Tovább »

Egyperces.vagy ketperces.Altalanos iskolaban, kozepiskolaban teszteket kaptunk,amire a nevunket es amit betanultunk le kellett irni. Hogy tanulsz azt mutatta, es nem azt hogy hogyan gondolkodsz. Most is vannak tesztek. Iranyitani akar, nem beled latni..es vegul is nem is tudna. Irod a valaszokat, es a masik oldal vagy elfogadja vagy nem. Maja vagyok. Csaladnev nelkul, elveszett a… Tovább »

Adunk, és kapunk. Érzünk, és vádlunk. Néha azt kérjük, bárcsak ne éreznénk. Néha azt akarjuk, hogy bárcsak kitörölné valaki a fejünkben levő emlékek egy részét, amik túl nehezek ahhoz, hogy hinni tudjunk bennük. Tudjátok, a kabbala szerint azaz őszinte ember, aki mindent megmutat a külvilágnak: aki azt teszi, amit belül is éppen gondol vagy érezz,… Tovább »

Csak kezet kell rázni, és kimondani. Ennyi az egész, nem kérünk sok mindent, még csak lehetetlent sem. Emberek vagyunk, nem Istenek: nem  várunk el olyat, amiről tudjuk hogy képtelenség, csupán az apróságokat szeretnénk. Annyira túlbonyolítunk mindent, annyira azt gondoljuk hogy mindenki mindent túlbonyolít és közben körbe sem nézzünk rendesen. Változunk, változtatunk, mégsem változik meg semmi… Tovább »

Zuhog a vízesés, mindent beterít a kékség. Te ott állsz, figyelsz, én pedig egyszerűen nem tudok lépést tartani a mozgólépcsővel. Álmodunk, és reszket a kezünk közben. Talán mert félünk, de igazából ez nem igaz, mert már nincs félelem, csupán mi magunk. Szembe kell jönnie, ami szembejön. Leíródik, aminek le kell íródnia. A szavak olyan nyugodtan… Tovább »

Közel mentünk, hogy visszazuhanjunk. Ismeretlen talajon hajókáztunk, nem tudtuk a következő lépést, de próbáltunk egyensúlyozni. Ott voltunk, egészen közel egymáshoz, és mégsem történt semmi sem: vagy csak nem éreztük? Néha olyan nagyok az igényeink, a vágyaink, hogy ha végül meg sem üti a mércét, akkor magunkba fordulunk: nem akarunk, nem számítunk rá, egyszerűen csak betoppan,… Tovább »

Felkelünk, hogy körbenézhessünk. Annyi minden van a fejünkben, annyi mindent kimondanánk, és talán éppen ezért tartjuk magunkban. Szavakat keresünk, hogy saját magunkat megtaláljuk. Otthagyjuk a másikat, hogy saját magunkra leljünk. Megleljük, kibogozzuk, apró darabokra szaggatjuk még azt is, amiről azt hittük, lehetetlen szétszakítani. Nincsenek lehetetlenek, és sosem voltak, csak az emberek hajlamosak azt hinni, ha… Tovább »

Nap, mint nap csodakat elunk at. Mar azzal, hogy elunk, es aztan amiket megelunk. A ragyogo napsugar, a kodos Dunapart, a havas es csuszos utak ahol nevetve setalgattok, a kimondatlan szavak, az almok megvalositasa, a felelmekkel szembenezes, masok megismerese, kulturak es nepek, oszi falevelek, fu illata funyiras utan… Megannyi minden van, amiert hálásnak kell lennunk…. Tovább »