Miért vannak tabukérdések egy kapcsolatban?

Mostanában olyan nagy hangsúlyt fektetünk az őszinteségre, hogy megfeledkezünk az alapvető illemszabályokról: vannak tabutémák, amikről sosem beszélhetünk?

Emlékszem még arra az időkre, amikor nem azon kellett agyalni, hogy mit mondasz ki és hogy ez vajon mennyire fogja megbántani a másikat, hanem egyszerűen csak mertél és mertetek cenzúra nélkül beszélni egymással anélkül, hogy bárki is felrótta a kapott szavakat később. Az idő előrehaladtával ez egyre jobban megszűnik, s most az idősödésre gondolok és nem a századokra. Hiszen gondolj csak bele: egészen kicsi gyerekkorban szó nélkül mindent kimondasz, és csak nevetnek, hogy jajjaj. A nevetéssel kezdődik, a rád szólással folytatódik, aztán fiatal felnőttként már ott tartasz normális esetben, hogy először gondolkodsz s csak aztán mondod ki, de ha véletlenül előbb beszélsz, akkor utána menthetetlenül lelkiismeret-furdalás gyötör téged. Nem minden kimondásnál gyötör persze, de az agyalás mindegyiknél utolér. Így van ez rendjén? S miért van ez így rendjén? Miért van ez így? Miért változunk, s miért változik a kapcsolatokhoz fűződő viszonyunk is? Miért nem lehetünk mindig felhőtlenül vidámak és szemtelenül, gondolkodás nélkülien szabad szájúak? Hiszen akkor abban a négy-tizenhat éves korunkban sem azért tettük, mert bántani szeretnénk valakit, hanem egyszerűen csak úgy éreztük jónak, ha kimondjuk azt, ami éppen bennünk van. Akkor nem értettük, miért pisszegnek le minket néha azért, mert mi csak az igazat mondjuk. Később azt nem értjük, hogy miért sértődnek meg néha ha őszinték vagyunk, ha akkor is megharagszanak ránk, amikor éppen füllentünk. Tehát se őszinteség, se hazugság; akkor mégis mi marad? Az okos emberek azt mondják, az aranyközéputat kell mindenhol keresni és megtalálni. De itt mi az aranyközépút? Szelektálni az emberek között, hogy kivel lehetünk százhúsz százalékban őszinték, kivel csak félig, és kivel egészen biztosan nem? Kicsit fárasztó a szociális élet.

S azt hiszem, hogy pont itt van a kulcsa az egésznek. A csalódás, a megbántódás, a sérülések, az örök hármas, plusz egy, a félelem érzése, amit folyton folyvást legyőzni próbálunk és menekülni előre, pedig igazából csak meg kéne barátkozni vele. De a kulcs az örök hármas: ahogy növünk fel, úgy kezdjük el egyre jobban megismerni, kiismerni a körülöttünk élőket. Ahogy egyre jobban és többet tapasztalunk, annál jobban sűrűsödnek a csalódások, s az, hogy akaratlanul vagy akarva megbánthatunk másokat vagy megbánthatnak minket. Ez pedig minek lesz végül a következménye? Hogy óvatosakká válunk. Amit egykor elcsacsogtunk teljesen természetesen és gondolkodás nélkül a másiknak, akár a buszmegállóban, akár egy hatalmas tömegben, nevetve és könnyedén, az pár év múlva lecsúszik a belsőnk legmélyére és tabutémává változik át, amiket jobban járnak, ha senki sem kockáztat előhívni, mert akkor robbanunk.

Talán, mert robbanni akarunk egy idő után. Talán, mert egy idő után annyi minden felgyülemlik, amiről nem tudunk beszélni, hogy alig várjuk, hogy valaki egy rossz időpontban rákérdezzen, mi pedig az összes feszültséget a kérdezőn vezessük le. Persze, ez a másik ember általában az szokott lenni, aki jól ismer minket, akit jól ismerünk, akiben bízunk, hiszen könnyebb megbántani azt, aki a legfontosabb a számunkra, mert tudjuk, hogy ő meg fog bocsátani nekünk, hogy még akkor is szeret minket, ha éppen a legrosszabb formánkban lát. De velük is meg tudunk beszélni mindent, vagy mindenkivel szemben taktikázunk és listát készítünk arról, hogy mit mondhatunk el és mit nem magunkról? Vajon miért érezzük azt, hogy néha jobb magunkban tartani valamit, mintsem rögvest kimondani?

Listába szedjük az embereket, ki mennyire fontos, s ez alapján döntjük el tudat alatt, hogy kinek mit mutatunk és mondunk el magunkból, magunkról. Az emberek átkerülhetnek egyik csoportból a másikba, le is fokozhatjuk őket, ki is húzhatjuk a neveket mérgesen és dühösen, s újra fel is írhatjuk őket… egy másik helyre, s talán soha nem kap a második esély mellé olyan helyet, ahol a szétszakadás után szerepelt. Akkor hát miért adunk második esélyt, ha belül érezzük, hogy ez már nem lesz olyan, mint amilyen régen volt? Hogy már talán bízni sem tudunk benne, csak elviseljük, hogy talán csak magunkat nyugtatjuk, hogy jók vagyunk és képesek vagyunk megbocsátani? S hogy kimondjuk, beismerjük a választ erre a kérdésre, az még magunknak is tabutémának van beállítva. Néha a tudatlanság jobb a biztos tudásnál. Néha, ami káros ránk, az mégis egy biztonságos háttért ad, amiből lehetetlen kilépnünk. Miért? Mert minden ember a biztonságra vágyik: arra, hogy nyugodtan tehet bármit, élvezheti az életet, tehet ostobaságot, mert benne van a tudat, hogy bármit is tesz, vannak mellette. A biztonságos korlát. A biztonságos korlát, ami minden embernél egy másik ember, s erre csupán az a magyarázat, hogy az ember társaslény. Még akkor is szüksége van támaszra, amikor úgy érezzük, egyedül mindenre képesek vagyunk.

Tabuk.

Ha önmagunkkal nem vagyunk őszinték, akkor hogyan lehetünk biztosak benne, hogy másokkal azok vagyunk?
Ha önmagunkban nem bízunk, akkor hogyan várhatjuk el, hogy másokban képesek legyünk bízni?
Ha nem hiszünk elsősorban magunkban, akkor miért lepődünk meg, hogy képtelenek vagyunk másba is hinni?

A magánéletünk legsötétebb foltja tabu lehet a párkapcsolatunkban, a családunk számára, a barátaink és az ismerőseink számára. Van, hogy külön választjuk a magánéletet, a munkától. Van, hogy külön éjszakai és külön nappali énünk van, s görcsösen ragaszkodunk ahhoz, hogy ez a két énünk még a véletlen folytán se találkozzon össze.

Lehet, hogy a tabuk használata valamilyen szinten a bizalmatlanság egyik jele, csak még önmagunk számára sem valljuk be? Lehet, hogy azért nem mondunk el valamit, azért zárjuk el négyezer lakat alá a magánéletünkben legfájóbb dolgot, mert rettegünk megnyílni a másik ember felé? Mert ahogy többet tapasztalunk, többször is csalódunk, többször is okozunk csalódást, s így egy idő elteltével előbukkan a félelem és elzárkózunk minden megnyílás előtt azért, hogy ne éljük át ismételten a csalódás érzését. Inkább menekülünk, mint szembemenjünk vele. Inkább lehajtjuk a fejünket, mintsem bántsunk.

De ha nem mondunk el valamit a szerettünknek, akkor mi jogon lehetünk mérgesek a másikra, ha az sem mondd el nekünk valamit, ami szerintünk igenis számít?
Ha mi félünk, el kell fogadunk, hogy bizony a másik ember is félhet.

Tehát tabukat használsz, hogy magadat megvéd. Tabukat használsz, hogy legyen egy kis magánszférád a másik ember elől. Mégis, meddig lehet játszani ezt a biztonságos játékot? Előbb-utóbb robbanni fog. Ha szeretünk valakit úgy, hogy meg is bízunk benne, miért is kéne léteznie egy lakattal lezárt doboznak a fejünkben, amiben egy fájó emlékünk pihen?

Nyílj ki és bízz önmagadban, hogy mások felé is gyakorolni tudd ezeket!

Általános tabu témák:
– régi rossz emlék (ek)
– régi exek a mostani barátunk/barátnőnk előtt a jelenlegi kapcsolatunkban
– családi történés
– “amiről nem beszélünk, az nem fáj” . összeveszel, elmész lehiggadni, aztán úgy tesztek, mintha semmi sem történt volna. ezt NEM szabad. mindent meg kell beszélni a másokkal, akkor és ott, mert a szálka sosem vándorol el magától.
– szex.
…
és számodra mik a tabuk a kapcsolatodban/a kapcsolataidban?