SeriousOrange.

Kedves Narancspótló,
(mert eléggé gáz lenne, alig öt óra elteltével, újból megrohamozni a Felhőt…)

Sosem voltam egy türelmes fajta, és sajnos az egészet ott rontottam el, hogy így mutatkoztam be, hogy így szokott meg, hogy így raktározott el a szíve legeslegmélyén lévő bugyrában, s onnan bármit tehetek, de tényleg bármit, akkor sem fogja azt hinni, hogy mennyire türelmes személyiség vagyok. Szerinted elrontottam? Szerinted azért választottam tudat alatt az értelmet, mert féltem az érzelmet nyerő pozícióba helyezni? Szerinted a könnyebb út mellett döntöttem, és így talán egy tökéletes pillanatot szalasztottam el az életemből, az életünkből?
És ha nem? Most úgy jó lenne, vágyom egy kicsit a jövőbeli időutazásra, hogy megnézzem, jól döntöttem-e, s hogy megnézzem, mi lett volna, ha másképp döntök. De legalább ennek köszönhetően lett inspirációm az íráshoz, szóval ezek után aki azt mondja, hogy unalmas az életem, kinevetem. Mondjuk, eddig is kinevettem. Az mindenesetre megint bebizonyosodik, hogy a legnagyobb múzsám az emberek, köztük Ő, akit szigorúan minden rizsázás nélkül, de nem nevezünk nevén. Talán azért nem, mert én már a HarryPotterben is Voldemortot kedveltem a legjobban, természetesen DracoMalfoy mellett, s nem értettem, hogy mi a Jahvéért nem mondják ki a nevét, idegesített, így én csakazértisdafke kimondtam vagy egymás után többször is, minden második mondatomba beletéve.  Már akkor is a fekete oldal vonzott, azt hiszem, ahogy végignézek az életemen, az elmúlt éveimen, a kapcsolataimon, ez azóta sem változott meg olyan nagyon. Mindig szükség van egy kis izgalomra, és igazából lehet ezért tanultam meg elég korán, hogy nem mindig sőt, nagyon nem mindig az a tényleges rossz, amit megbélyegeznek vagy amit kineveznek rossznak. A jó az ennél általában sokkal veszélyesebb, csak az emberek képtelenek elhinni. Van, aki ezt tudja és van, aki azt tudja, s van, aki semmit sem tud, mert egyszerűen annyira tiszta és naiv. Ez olyan, mint amikor az ly és j szavakat vettük vagy kerültek szóba diktálásnál az órán, az osztálytársak többsége pedig kérdezte, hogy ez most milyen jé, én pedig grimaszoltam, hogy ‘ne már, hogy ezt nem tudjátok, ez a legkönnyebb a helyesírásban…’. Mindenki mást sajátít el, mindenki mást tesz magáévá. Verseket írtam. Mókás rádöbbenni, hogy tényleg mindenkinek mást engedek meg, hogy megismerjen, hogy mindenkinél máshogy vagyok önmagam. Többdimenziós önmagam, többdimenziósan álarc nélküli Én. Hiába vagyok többen, egyik sem tudná megmondani, helyes-e a lépés, hogy helyesek-e a döntések, amiket hozok. Kezdek megint óvatosságból falat emelni magam köré. Az ismerkedés jó dolog, beszélgetni és nevetni jó dolog, de nincs tovább. Megnyílsz, hogy zárt maradj. Elég érdekes ilyenkor minden. Mint a sushi meggyel. Ugye látod, így már érthetővé is válik minden, ha ilyen képtelen képzavart, hasonlatot mond az ember. Mint a sushi meggyel. Mint a sushi meggyel, a jelen. Még mindig nem untam meg ezt a Passenger számot, úgy látszik, amikor egy dolog már lecsillapodik, már nem látom minden harmadik ember üzenőfalán és eltelik pár hónap, akkor jövök én, megtalálom s addig hallgatom, amíg mindent ki nem szedek belőle, hogy az egyik puzzlemba csomagoljam bele. Zenéket társítok a szakaszaimhoz. Talán ez a szakasz most a ‘képtelen helyzet, Hitchcock-módra’. Kérdezd meg, hogy vagyok, és azt válaszolom majd, hogy elég korán van, aludni szeretnék. Vagy épp elég késő. De a második fele a mondatnak az lesz, hogy aludni akarok. Manapság ez nagyon megy, a gyakorlatban pedig egyre kevesebbet művelem. Belemenekülni abba, hogy máshogy történnek a dolgok, mint az elméletben, sokkal biztonságosabb, mint az, hogy ugyanarról szóljon az elmélet és a gyakorlat. Ijesztő is, mi? Te már csak tudod, narancs vagy. Én szeder lennék. Egyszer úgy elemeztek, hogy olyan vagyok, mint a cseresznye. Változnak a kapcsolatok, most már szerintem, nem mondaná azt, hogy cseresznye vagyok. Most már nem mondana semmit. Én pedig túlságosan szürkén látom a színeset és színesen látom a szürkét ahhoz, hogy bármit is mondjak. Az élet arról szól, hogy kimutassuk amit és akiért érzünk valamit, és ne csak beszéljünk össze-vissza. A tett arany, az elmélet csak ezüst, a sunyiság pedig bronz. Rajtad áll, melyiket kapod meg az életed végén.

Tudod, nekem nagyon szívügyem Ukrajna. Mindent eldobva segítenék, ha lenne lehetőség, de miért nincs lehetőség? Nem akarom azt a Paksot ami az oroszokkal jár, nem akarom a stadionokat, nem akarom a kivágott fákat, én Ukrajnán szeretnék segíteni és azt szeretném ha mindenkihez eljutna, ha mindenki ezekkel a dolgokkal törődni a világból, a világban,  és nem azzal hogy éppen melyik sztár milyen ruhát vett fel vagy… aztán meg igazából legyen így, csak közbe legyen az is, hogy nem a népszerű dolgokkal foglalkoznak, hanem az élet magjával: az emberekkel a világban úgy, hogy hétköznapi emberekről van szó, akik küzdenek, bátrak, akik félnek, akik hisznek valamiben, akik kilátástalanok, akik eltökéltek, akik menekülnek, akik védelemre szorulnak. Emberek. Össze kell tartani.

Tudod narancspótló,
köszönöm, hogy meghallgattál.
Szép álmokat, vigyázz magadra:
XY Példátlanlény.