Du bist gut.

.Kedves Felhő,

Azt hiszem, már megint hiába várnám, hogy kimond vagy épp kiírd magadból azt az egyetlen egyszerű kifejezést, hogy ‘boldog névnapot’. Mi már csak ilyenek vagyunk. Olyasvalamire várunk, ami lehet azért csábító, mert olyan messzinek tűnik az elérhetősége. Mindent elvársz, hogy én már igazából semmit se várjak el, tudod, mennyire üres az agyam, ha egymás kapcsolatára gondolok? Kifogytam, elfogytam, lefogytam. Még halvány emlékem van arról, hogy mennyire erőteljesen, nagy temperamentumossággal éreztem veled kapcsolatban, de hogy ez hova tűnt? Elfutott, elszaladt, bújócskát játszik a négy fal között a szabadban, mintha sosem érhetett volna utol, mintha sosem érhettem volna utol. S túl labilis vagyok ahhoz, hogy ez ne rázzon meg annyira, hogy ne vegyem magamra a saját kimondott szavaimat a te kérdéseidre, hogy ne úgy érezzem magam, mint aki éppen önmagát válassza a meg nem értett cselekedett helyett. Én már nem vagyok az a lány, aki voltam. Én már nem vagyok vadóc, aki gondolkodás nélkül ugrik bele a felmerült ötletekbe csak azért, mert nem gondolkodik, hanem az érzelmeire hallgat. ‘Mérleg vagyok – mérlegelek’, mondta B, s amit régen annyira tagadtam, elleneztem, az most annyira az életemmé vált. Mégis én érzem magam felettébb elcseszettnek, s te közben pedig meg sem érted mit miért teszek. Már nem az a lány vagyok, aki lázadozik a rendszer, a fogalmak, a minden ellen. Már nem az a lány vagyok, aki kútba dob mindent csak azért, hogy pár napig a mazochistaság királynője legyen, s újból talán olyat tegyen, amit nem is ő szeretne, csak az szeretné, akit szeret. Képes vagyok nemet mondani önmagamnak. Képes vagyok megállítani még a kanyar előtt saját magamat. Miért nem vagy velem inkább ahelyett, hogy a régit várd vissza? A múlt sosem jön vissza, s túl fáradtságos munka ezt várni, miközben a jelen elúszik melletted. Már megtanultam a nagy igazságot, az egyiket, hogy mindenáron nem kellenek a kapcsolatok, hogy mindenáron nem fogok érte küzdeni, hogy igenis kötelesség visszaadni mindazt, amit az ember kapott. Elvársz tőlem valamit, de magadtól mit vársz el? Hogy nem veszekszünk? Kevés, túlságosan kevés ezt beledobni a kalapba a többi nagyobb dolog mellé, és amúgy sem érdekel, sosem érdekelt, mert a veszekedések hangos, kattogó zaja volt az, ami éltette a kapcsolatunkat. Talán ezért vagyunk ennyire üresek és elcsépeltek együtt, mert nem merünk veszekedni. Nekünk ordítanunk kell, hogy a fal beleremegjen! Nekünk törnünk és zúznunk kell, hogy az emberek megijedjenek, hogy a levegő megszáradjon! Nekünk nagy érzelemmel kell minden közös dolgot megélnünk, különben elapadunk az unalmas, száraz síkon. De te már nem így akarod ezt, én már nem tudom hogyan akarom, de máskülönben nem működünk. Beleestünk önmagunk legnagyobb csapdájába: szükségünk van arra, hogy szükség legyen, csupán nem tudjuk beépíteni a jelenlegi életünkbe az egészet, kint meg hideg van ahhoz, hogy álarcokat húzgáljunk magunkra. Már nem elég az, hogy a felszín alatt, titokban vagyunk egymás mellett, hogy nevetünk, hogy létezünk, de szigorúan úgy, hogy a többiek még csak ne is sejthessék, hogy ismét jók vagyunk. Senkinek nincs szüksége ilyen kapcsolatra, minket is ez fog tönkretenni, mégis inkább küzdünk, próbálunk megfelelni ennek a valaminek ahelyett, hogy előrelépnénk, hogy válaszoljunk és összetegyük a válaszainkat. Akkor voltunk tökéletesek, amikor egyszerre változtunk, amikor egy síkon mozogtunk, de most már olyannyira szétszakadtunk, hogy a villanyokat leoltották, mi pedig a tök sötét szobában állunk a konnektort keresve. A régit várjuk, de aztán újból és újból neki ütközünk a falnak. Miért ragaszkodunk valamihez, aminek látszólag nem kéne működnie? Mert talán még kéne, csak mi csináljuk rosszul.

‘Csak lenni, lenni és nem gondolni,
utazni, utazni, jobb mint landolni.’  A soraim. Akarva-akaratlanul is a soraink. Mindent beleképzeltünk, mindent álmodtunk, mindent elterveztük, ami ebben a két sorban benne van. Két sorban mérnek minket. Két soros vad fruttik dal vagyunk. S ez sosem ér véget, s oly lényegtelen hogy mit szeretnénk és hogyan szeretnénk: az akaratunk nem számít, csak az együtt kisuttogó lélegzetvételeink száma. Meg kell tanulnunk a jelenünkbe helyezni önmagunkat anélkül, hogy a régi időket várnánk akár tudat alatt is. Már nem vagyunk azok, akik voltunk, már nem vagy az, aki voltál és már nem vagyok az, aki voltam, de attól még lehetünk egy oldalon. Indokok? Okok? Megmagyarázhatatlan erők lebegnek a mámorban. Megmagyarázhatatlanul tátongó űr a szivárvány közepén. Nem ellened szól most ez mind, s talán nem is ellenem szól az el nem hangzott mondat, a végtelen rosszul eső érzés, hanem annak szól, hogy ilyenkor mindig rádöbbenünk, nem lehet vége, csak jó helyre kell tenni magunkat. Nem maradhatunk le egymástól, hogy megmaradjunk.

Ölelés. XYpéldátlanlény.